Űrlap

"Más módon is bebizonyítottam, hogy hozzáadott értéke van annak, ha embert küldenek a világűrbe, és nem egy robotot. A fényképészeti kísérletekhez például mérnöki szempontból, nem pedig turistaként közelítettem. Olyan profi fotósoktól kértem tanácsot, mint Ralph Morse és Carl Mydens, illetve Dean Conger és Luis Marden – előbbiek a Life magazin, utóbbiak a National Geographic munkatársai voltak.

Arra a következtetésre jutottam, hogy egy Hasselblad filmjének nagyobb mérete miatt alkalmasabb a feladatra, mint egy 35 milliméteres fényképezőgép. Elértem, hogy a Hasselbladot átépítsék, így 100-képkockás filmtekercs fért el benne, valamint egy könnyen kezelhető célkeresőt is kapott, amit a gép oldalára szereltek. Úgy gondoltam, hogy a világűr végtelenjében szükségtelen fókuszálni. Végül megtanultam, hogyan kell megjavítani egy Hasselbladot.

Tudományos célú megfigyelések is szerepeltek teendőim között. Megfigyeltem a Merkúr bolygót, ami amúgy nem látható a földről a Merkúr látszólagos napközelsége miatt. Földkörüli pályán viszont már nem befolyásol az atmoszféra szórt fénye, így tetszés serint tanulmányozhatom a Merkúrt, ahogy a különböző fényrétegeken áthalad. Szabályos időközönként megfigyeléseket végeztem a bolygóról.

Űrhajómat Sigma Sevennek neveztem el. A szigma görög szimbólum, ami az egyenlet elemeinek összegét jelenti, egyben a mérnöki tökéletesség jelképe. Ez is volt a célom – a mérnöki tökéletesség. Nem érném be ennél kevesebbel."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

"Hosszú távon viszont szerencsésnek mondhatom magam. Carpenter repülése Glenn útjának megismétlése volt. Bár akkor úgy éreztem, hogy megfosztottak a küldetésemtől, a végén mégis volt okom az örömre. A Mercury-Atlas 8-ra, (MA 8) osztottak be, és akkor én világosan kijelentettem, hogy hat földkörüli kört akarok megtenni. Gilruth és Williams nem mondott semmi konkrétat. Az üzemanyag-dilemma aggasztotta őket.

John és Scott ugyanis az űrhajó helyzetét a repülés során szabályzó segédhajtóművek üzemanyagából, a hidrogén-peroxidból mindent elhasznált. A követendő gyakorlat szerint a gyorsítórakétáról való leválás után rögtön át kellett fordulni – úgy, hogy a hőpajzs azonnal abba a helyzetbe kerüljön, ahogy a légkörbelépés során állnia kell neki. Ezt a pozíciót aztán egy automatika tartotta meg ebben a helyzetben.

Nekem viszont volt egy jobb ötletem, és Gilruth, Williams és James E. Webb – ő követte Glennant a NASA igazgatói székében – társaságában elmagyaráztam a dolgot. „A pozíciót manuálisan is lehet irányítani” – mondtam. „Hadd üzemeljem ki az űrhajót, utána csak lebegek.” Jóval a fékezőrakéták gyújtása előtt aztán újra beüzemelném, majd kézi vezérléssel ismét felvenném a légkörbelépéshez szükséges pozíciót. Győztem.

Amint pályára álltam, olyan lassan forgattam az űrhajót körbe, hogy csak egy pillantást vethettem az Atlasra. Takarékosan bántam a segédhajtóművekkel, apró gázfröccsöket adtam, ezeket én mikroegér-fingnak szeretem hívni. A repülés végére üzemanyagom több mint fele megmaradt, így a maradékot el kellett engednem. Ez egyike volt azoknak az eseteknek, amikor bebizonyítottam, hogy van értelme embert küldeni a világűrbe robotok helyett.

A Mercury-programban – a Geminitől és az Apollotól eltérően – nem lehetett pályánkon változtatni. Viszont a három tengely (fel-le, bal-jobb, orsózás) mentén képesek voltunk helyzetünket szabályozni. Carpenter repülése megmutatta, mennyire kritikus szerepe van az űrhajó helyzetének a földre való biztonságos visszatérés során.

Meg akartam mutatni, mennyire jól tudom irányítani ezt a rendszer. Lekapcsolom, később újraindítom az űrhajót, majd a visszatéréshez szükséges pozícióba állnék ismét vissza a horizont és a csillagok segítségével. Chapel Hillben, az Észak-Karolina Egyetem planetáriumában gyakoroltuk ez utóbbit. A küldetésemen három kört tettem meg a Föld körül ilyen kiüzemelt állapotban, majd újra felvettem a megfelelő pozíciót. Elektronikusan is ellenőriztük, és a két eredmény hajszálra megegyezett."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

"Deke Slaytoné volt a következő repülés – a Mercury-Atlas 7-es. Úgy volt, hogy májusban indul, és én voltam Deke tartaléka. Március végén épp egy utazásról tértem vissza, és elmentem Jo-ért Carpenterékhez, akik Langley személyzeti szállásán laktak. Péntek este volt, és épp egy buli kellős közepébe csöppentem. Scott elém jött, üdvözölt engem, és mondani akart valamit. „Rossz híreim vannak” – mondta. „Deke nem repülhet.” „Úgy érted, hogy én repülök?” – kérdeztem. „Nem” – mondta Scott. „Enyém a küldetés.”

Ez tényleg fájt. Semmi bajom Scottal, rendes srác volt. De minket nagyon más fából faragtak. Scott elvégezte a berepülő pilóta iskolát, sokmotoros gépekkel repült, majd egy repülőgép-hordozón kommunikációs tiszt volt, mielőtt csatlakozott volna a Mercury-programhoz. Ez számomra nem számít repülős karriernek. Mivel én voltam az MA 7 tartaléka, nekem kellett volna Deke helyett repülni. Ennyit az etikáról. Úgy éreztem, hogy rohadt egy rendszer a miénk. Itt vagyok én, a vadászpilóta, aki kénytelen fejet hajtani egy bombázórepülő pilótája előtt. Megtettem minden tőlem telhetőt, és Scott küldetésén az agyamat is szétdolgoztam. Nem hiszem, hogy bárki észrevette, hogy mennyire dühös voltam.

Azok nem voltak jó idők. Mélyrepülésben voltam, Deke viszont már elérte a mélypontot. Orvosaink, Bill Douglas és Bill Augerson – egy másik katonaorvos – elkeseredetten próbáltak második, harmadik és negyedik szakvéleményt kérni az ország legkülönbözőbb orvosaitól Deke szívproblémájával kapcsolatban, de mindegyik csak mismásolt. Sok orvossal az a gond, hogy félnek határozottan állást foglalni.

Egy pozitív hozadéka volt annak, hogy Deke nem repülhetett. Mi hatan úgy döntöttünk, hogy őt kérjük fel vezetőnknek: legyen ő az asztronauták főnöke. A madarak ugyanis azt csiripelték, hogy a NASA kívülről akar hozni valakit az asztronauta hivatal élére, és attól féltünk, hogy egy nyugalmazott admirális vagy tábornok lesz az, esetleg maga Warren North, a NASA „házi” asztronautája, aki nem volt közénk való. Azt végképp nem akartuk, hogy olyasvalakit kapjunk a nyakunkba, aki rangban felettünk áll, és majd parancsokat osztogat nekünk. Olyasvalakire gondoltunk, aki ismer minket, és aki velünk együtt kapott kiképzést. Deke volt az egyes-egyedüli lehetőségünk. Természetesen, döntésünkben ott volt az együttérzés: Deke a poklok-poklán ment át. Viszont nem sajnálatból, hanem tiszteletből javasoltuk őt vezetőnknek. Gilruth végül rábólintott javaslatunkra, és Deke Slaytont nevezték ki főasztronautának.

Scott Carpenter küldetése az Aurora Seven fedélzetén egész tűrhetően alakult, amíg Hawaii fölött be nem gyújtotta a fékezőrakéta-mechanizmust. Egy pozícionálási hiba folytán az űrhajó helyzetében eleve 25 fokos eltérés mutatkozott a legyezőirányú (bal-jobb) tengely mentén, ezt tetézte az a három másodperces csúszás, amennyivel később léptek működésbe a fékezőrakéták. Emiatt aztán az űrhajó körülbelül négyszáz kilométerrel elvétette a landolási körzetet. Tudtuk, hogy Scott leérkezett, viszont messze kívül esett a rádiók hatósugarán, és egyáltalán nem tudtuk, mi van vele. A közvélemény még pár óra erejéig visszafojtott lélegzettel figyelhetett.

A NASA-t sok kritika érte, amiért a landolással kapcsolatban hírzárlatot tartott, de ez a követendő eljárás a repülésben – és az űrrepülésben is. Semmit nem mondunk addig, amíg nem tudjuk, mi történt a pilótával. A családjára való tekintettel ragaszkodunk ehhez. Walter Cronkite felzaklatta magát ezen. Cape Canaveralon a CBS tudósítói fülkéjében töltötte azt a három órát, amíg semmi hír nem érkezett a mentőcsónakban ülő Scottról. Walter hónapokig panaszkodott a NASA-ra, amiért visszatartotta az információkat. Végül azt mondtam neki: „Walter, meg kell értened, hogy nem mondhatunk el neked mindent.”"

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Úgy tűnt, hogy John Glenn nem éli túl űrrepülését: ő volt az első amerikai, aki megkerülte a Földet. A földi irányítás azt a jelzést kapta, hogy a hőpajzs elmozdult a helyéről. Ha ez igaz lett volna, John az űrhajóval együtt szénné ég a légkörbelépés során.

"Shepard küldetése sikeres volt. Öt perc tizenhat másodpercnyi súlytalanság után az Atlanti-óceánból mentették ki. Gus Grissom ugyanilyen repülésen vett részt július 21-én a Liberty Bell Seven fedélzetén. Az övé nem volt hibátlan. Az ajtót robbanópántok rögzítették, ezek röviddel a vízreszállást követően lerobbantották az ajtót, és az űrhajó elsüllyedt. Gus kis híján vízbe fulladt, amikor a víz megtöltötte a szkafanderét azon a lyukon át, ahova korábban az életfenntartó rendszer vezetéke csatlakozott. Gus később elmondta, mennyire hálás volt nekem. Az általam tervezett, a szkafandere nyakára rögzített zsilip mentette meg az életét.

Gusnak volt még egy oka a köszönetre, 1962. októberi űrrepülésem után. Ekkor még mindig nem zárult le a vita arról, miként robbanhatott le az ajtó, és voltak olyanok, akik szerint Gus véletlenül ráüthetett a detonátorra, ami aztán lerobbantotta az ajtó pántjait. Amikor kiemeltek a vízből, az űrhajómban maradtam, amíg a mentőhajó fedélzetére nem érkeztünk. Ekkor szándékosan lerobbantottam az ajtót, és a detonátor olyan erősen visszarúgott, hogy megsebesítette a kezemet: még a fémmel megerősített kesztyűt is átvágta. Gus is azok között volt, akik a fogadásomra a hajóra repültek. Megmutattam neki a kezemet. „Hogy vágtad el?" – kérdezte. „Lerobbantottam az ajtót” – feleltem. Gus mosolygott, ez őt igazolta. Így aztán bebizonyosodott, hogy sem kézzel, sem lábbal, sem térddel, sem bármi mással nem hozhatta működésbe a szerkezetet, mivel egy aprócska horzsolás sem volt a testén. Ez megerősítette barátságunkat. Gus-szal szomszédok voltunk, miután Houstonba költöztünk, és engem bízott meg végakaratának teljesítésével is.

John Glenn 1962. február 20-án kezdte meg küldetését: háromszor kerülte meg a Földet, és 4 óra 48 perc 27 másodpercet töltött a világűrben. Ez emlékezetes esemény volt az Egyesült Államok történetében. Ismét számolni kellett velünk egy olyan területen, amit eddig a Szovjetunió uralt. Húsz nappal Shepard első útja után, 1961. május 25-én Kennedy elnök a Kongresszus előtt kijelentette: „Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre.” John útja jó kezdőlökést adott a holdprogramnak.

Ugyanakkor a Friendship Seven útján voltak aggodalomra okot adó pillanatok is. Egy helyzetszabályzó segédhajtómű nem akart automata-üzemmódban működni, ezért Glennek manuálisan kellett irányítania azt. Mind az automatikus, mind a manuális rendszerekhez szükséges üzemanyag – hidrogén-peroxid – elfogyott. Ezen kívül zavaróan megnőtt a kabin páratartalma. Ennek orvoslására Glenn-nek a kialakult helyzethez kellett igazítania a szkafanderében keringő hideg víz áramlási sebességét, ami így túlmelegedett, és ez okozott neki kellemetlen perceket. Végül, egy katasztrofális információt kaptunk – ami, mint később kiderült, téves volt: a hőálló pajzs elmozdult a helyéről. [Az alábbi képen a hőpajzsra illeszkedő fékezőrakéta-csomag látható (jobbra). Ez maradt rajta Glenn űrhajóján, majd ez is esett szét a légkörbelépés során.]Az a döntés született, hogy szólni kell Johnnak, használat után is tartsa az űrhajón a fékezőrakétákat tartalmazó egységet – ezek csökkentették sebességét annyira, hogy megkezdhette a légkörbelépést. A fékezőcsomag rögzítőpántjai - szólt az indoklás - a helyén tarthatták a hőpajzsot, ha az esetleg tényleg meglazult volna. A küldetés alatt a kaliforniai Point Arguelloban voltam Capcom [Capsule Communicator -  csak ő beszélhet az űrhajóssal], így én továbbítottam az engedélyt John-nak: belekezdhet harmadik földkörüli körébe is. Egyúttal javasoltam neki, hogy csak Texas fölött válassza le a fékezőrakétákat tartalmazó csomagot az űrhajó aljáról. Így is történt. Glenn-nek a légkörbelépés során volt oka az aggodalomra, mivel a fékezőcsomag darabjai az ablaka előtt húztak el, de végül biztonságban landolt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

"Amikor Al Shepard a Freedom Seven fedélzetén 1961. május 5-én útnak indult, egy elfogó-vadászgépet vezettem, az F106-ot. A Mercury-program elején nagy felhajtást csaptunk azért, mert nem álltak rendelkezésünkre gépek, és Gordon Cooper – a jó öreg Gordo a maga tipikus pimasz stílusában – kiszivárogtatta a sajtónak a dolgot. Ez hatott. Először csak pár F102-est kaptunk, amik nem annyira szuperszonikus sebességükről voltak híresek, de a célnak megfeleltek. Majd F106-osokra cserélték őket, a hangsebesség duplájával repülő elfogó-vadászokra. 1958-ban az F4H-val repültem utoljára ennyivel, így végre kezdtem visszanyerni a sebességem.

Az volt a tervem, hogy Shepard startja után [ld. a képet] követem a Redstone-t felfelé, és spirálmozgással körözök körülötte a repülés korai fázisában. Rögvest felszállás után, amikor a jármű tömege alig valamivel volt kevesebb a gyorsítórakéta tolóerejénél, a Mercury-Redstone lassan gyorsult, és szó szerint gyűrűket tudtam köré gépemmel írni. De természetesen, ahogy felhasználta az üzemanyagát, egyre gyorsabb lett, majd maga mögött hagyott engem. A célom az üldözőgépben az volt, hogy megfigyeljem a gyorsítórakétát, és figyelmeztessem Shepardot, ha valami nem megfelelően működne, és meg kellene szakítani a küldetést.

Port Canaveralről szálltam fel, észak felé tartottam a földfok mentén, de egy csöppet késlekedtek az indítással, így vissza kellett fordulnom, és köröznöm. Egyik pillanatról a másikra folytatták a visszaszámlálást; én átszáguldottam a földfokon, és már muszáj volt az utánégetőt is bekapcsolnom. A Mercury-Redstone-nal mintegy 9150 méterig tudtam lépést tartani, és minden jónak tűnt. Azt mondom „jó” és nem azt, hogy „A Okay” – ez utóbbit Shorty Powers találta ki közfelhasználásra. Scott Carpenter volt a másik üldöző, ő egy másik gépben 12200 méteren várta a Redstone-t, de már csak annyit látott, hogy Shepard elszáguld mellette.

Ahogy a Redstone fénylő hajtóműve egyre kisebb és kisebb lett a távolban, észrevettem, hogy a légsebességem nullára zuhant vissza. Ennyit a kétszeres hangsebességről, ha egy hosszú függőleges mentén repülünk felfelé. Majdnem átestem, de aztán gyorsan kivettem a gépet a röpke pillanatig tartó súlytalanságból."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

"Al [Shepard] rendszeresen szidta az oroszokat, amiért kutyák közül toborozzák a legénységüket, mintha csak ki akarnák gúnyolni az űrrepülés emberi komponensét. Hasonlóképp éreztünk a csimpánzokkal kapcsolatban: Ham 1961. január 31-i űrutazása azért eléggé bosszantott minket.

Viccekhez, heccekhez és jóféle ugratásokhoz folyamodtunk, valahányszor enyhíteni akartuk a feszültséget, vagy éppen az unalmat. Ahogy mindig is mondtam, a léhaság a krízis síkosítója. A gyorsító-rakétáink és az űrhajó megbízhatósága körüli bizonytalanság miatt sokszor el kellett halasztani egy-egy startot. Amikor egy adott napra túlórák árán felkészíted magad a repülésre, és kemény munkával megtanulod kontrollálni szorongásaidat, egyszer csak közbejön egy csúszás – és könnyen depresszióssá tehet. Az indítás elhalasztások rekordját John Glenn 1962 februári repülésével döntöttük meg. Odáig jutottunk, hogy már saját magunkon röhögtünk, de egyáltalán nem poénból. Így mutattuk ki a frusztrációnkat.

Landwirth volt a Holiday Inn igazgatója Cocoa Beachen, és – készülve Glenn sikerére – egy tortát sütött: a torta egy az egyben a Mercury űrhajó méretarányos másolata volt. Landwirthnek végül ki kellett bérelnie egy egész hűtőkamiont, amiben művét tárolhatta, miközben egyre csak várt és várt Glenn útjára [ld. a képet.]. Landwirth mindmáig közeli barátunk, hozzánk tartozik. Eljön a Mercury asztronauták találkozóira, és közreműködött a Mercury Hetek Alapítvány [Mercury Seven Foundation] létrehozásában is, ami egy nonprofit űrkutatást segítő ösztöndíjprogram."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Bill Szathmary, egy magyar származású komikus szórakoztatta mexikói akcentussal az Egyesült Államok első asztronautáit.

"Röviddel azután, hogy kiderült, Al repül elsőként, Cape Canaveralra mentünk a Mercury-Redstone ember nélküli tesztelésére. Emlékezetes egy nap volt, főleg annak, aki szereti a beteg vicceket. A startot várva a visszaszámlálás alatt Max Faget társaságában álldogáltam, ő volt a NASA-nál az a mérnök, akinek a legtöbb köze volt az űrhajó tervezéséhez. Aztán a visszaszámlálásban eljutottunk a nulláig, majd a felszállás következett. „Úristen, ez aztán gyors volt” – mondta Faget. Miután a füst eloszlott, a Redstone még mindig ott állt az indítóálláson az űrhajóval a tetején.

Rövidesen megtudtuk, mi történt. A Redstone hajtóműve a repülés első másodpercében leállt, és a rakéta visszazökkent az indítóállásra, viszont a repülés többi része már a forgatókönyv szerint zajlott. Levált a mentőrakéta, ezt láttuk. A mentőrakéta egy rakétameghajtású szerkezet, amit arra terveztek, hogy vészhelyzet esetén messzire repítse az űrhajót a gyorsítórakétától. Az start után a mentőrakéta leválik az űrhajóról, és megsemmisül.

A szemünk láttára bontakozott ki a cselekmény. Minden teljesen automatikusan ment, ezért is hívtuk a programot „csimpánz üzemmódnak”. Majd egy baki, és kinyílt a fékezőernyő. Aztán egy újabb baki – ezúttal a főernyő nyílt ki, és úgy lógott, mint a kiteregetett ruhák a szárítókötélen. Végül a festékpatron is felrobbant, és a levegő tele lett sárga porral, ami egyébként az űrhajó leszállási helyét hivatott jelezni.

A humor Cape Canaveral-i létezésünk fontos összetevője volt. Felszabadulttá tett minket az ismeretlenbe való repülés előkészületeivel töltött hosszú órák során. Még fontosabb, hogy enyhítette frusztrációnkat, amit a Mercury-program korai szakaszában éreztünk. Az oroszok mögött kullogtunk. 1961. április 12-én a szovjet Jurij Gagarin őrnagy egy alkalommal megkerülte a földet a Vosztok I fedélzetén, így ő lett az első ember, aki az űrben repülhetett. Shorty Powerst körberöhögte a világ, azért, amit az éjszaka közepén nyilatkozott, amikor a hírrel megkereste őt a sajtó. „Mi idelenn éppen alszunk” – mondta Powers, aki ezután az „asztronauták hangjaként” vált ismertté – akár tetszett neki, akár nem.

Isten áldja meg Bill Dana-t: évekig nevettetett minket [ld. a fenti képet]. Valódi neve Bill Szathmary volt - egy hivatásos humorista, akinek volt egy műsorszáma bizonyos Jose Jimenez nevű beszari mexikói asztronautával a főszerepben. Úgy kezdődött a műsor, hogy mímelt akcentussal bemutatkozott az őt interjúvoló riporternek: „Jose Jimenez vagyok”, majd amikor megkérdezték tőle, hogy mivel üti el majd az időt az űrben, ezt felelte: „Áztiszem, sokat fogok bőgni.” A kedvenc idézetem Danától ez volt: „Kérem, ne mondja nekem, hogy fellőnek. Mi elemelkedésnek hívjuk. Először a gatyánkba lövünk, aztán emelkedünk.”

Dana egy este Cape Canaveral közelében, Cocoa Beachen lépett fel, és Al Sheparddal mi is a nézők között voltunk. Amikor Dana egyszerű önkénteseket szólított színpadra a nézők közül, Al jelentkezett. Majd én is. Különösen azt szerettük Dana-ban, hogy a műsorban sosem másból, hanem mindig önmagából csinált hülyét. Az asztronauták másik kedves barátjához, Bob Hope-hoz hasonlóan, sosem más kárára akarta megnevettetni az embereket.

Repülése előtt már az indítóállásnál állva, még mielőtt a lifttel felment volna az űrhajójához, Shepard hirtelen Jose Jimenezt kezdte utánozni, Gus Grissom volt a hallgatóság. „Ahhoz, hogy az űrbe repülj négy lábadnak kell lennie.” – mondta Al, akcentussal meg minden egyébbel. „És miért?” – adta az együgyűt Grissom. „Mert csak kutyák repülhetnek.”"

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Amerikában is sok mindenbe volt beleszólása a politikának. Például abba, hogy a hatvanas évek elején ki menjen a világűrbe elsőként.

"A nehézfiúk közé akkor kerültem, amikor csatlakoztam az űrprogramhoz. Tisztán emlékeztem a haditengerészeti akadémián töltött első évemre, és arra, amikor rájöttem, hogy a hozzám hasonló kadétok zöme vagy a középiskolás focicsapat kapitánya, vagy a végzős osztály diákelnöke volt. Akkor azt mondtam magamnak, hogy nem lehet mindenkiből első, de egy erőteljesen versengő hivatást választva erre nem emlékeztethetjük magunkat folyton. Miközben haditengerészeti repülősként nevet szereztem magamnak, teljesen megfeledkeztem erről. Első, asztronautaként töltött évem alatt hét srác közé tartoztam, egy elit csapat tagja voltam, ahol nem létezett hierarchia. Ez egy szempillantás alatt megváltozott, amikor 1960-ban azzal szembesültünk, hogy közülünk is kiválasztották azokat, akik repülni fognak. Egyikünk kimagaslott a többi asztronauta közül.

Egy bürokratikus szervezet – a Space Task Group (STG) – egyik ügynökségének dolgoztunk, amit aztán a houstoni székhelyű Emberes Űrhajó Központ bekebelezett – és nem tartott sokáig rájönni, hogy miben különbözött a Haditengerészettől. Álmélkodva néztük, ahogy Charlie Donlant, az STG igazgatóhelyettesét Walt Williams váltotta, aki az X15 programot felügyelte. Miközben örültünk Williams kinevezésének, aki kivívta a berepülő pilóták tiszteletét, felszálló csillagát hatalmi játék eredményének tekintettük. Felfigyeltünk a kormánytisztviselő sikere mögött húzódó politikai tényezők szerepére. Elkerülhetetlen volt a kérdés. Vajon a politika szerepet játszik majd abban is, hogy ki mikor repül majd közülünk?

A válasz egyértelmű igen. John Glenn testesítette meg Amerikát – a baseball, a hotdog és az almás pite mellett. PR-szempontból ideális választás volt, ahogy ezt be is bizonyította miután elsőként állt földkörüli pályára. Itt sietek leszögezni, hogy a politika csupán egy tényező volt, és John elsősége sokkal inkább a szerencsének köszönhető, mint bármi másnak.

Őszintén szólva zavart engem, ahogy Bob Gilruth kezelte a Mercurys legénységek kiválasztását, és ahogy a vállalat terelte a témát. Egymás között lejátszották a dolgokat, olyannyira, hogy döntésükről a médiával szinte egyidőben értesültem én is. 1960 végén Glenn-nel, Grissom-mal és Sheparddal tudatták, hogy egyikük repül majd elsőként egy Mercury-Redstone szuborbitális küldetésen. Coopert, Slaytont, Carpentert és engem csak röviddel a döntés nyilvánosságra hozatala előtt tájékoztattak. A Life-magazin az aranycsapat, a három fő-főasztronauta fotójával a címlapon, és egy róluk szóló cikkel rukkolt elő: mi, négyen pedig nagyon le voltunk sújtva. [Az alábbi képen baloldalt John Glenn, jobbra fent Gus Grissom, alatta Al Shepard látható.]

A NASA mindenáron fenn akarta tartani a három teljesen egyenlő űrutazó mítoszát, de már jóval korábban világos volt számunkra, hogy Al Shepard repül az első Redstone-nal, majd Grissom következik, és csak utána Glenn. John dühös lett, amikor megtudta, hogy ő lesz Al tartaléka, de ebbe a történetbe nem szeretnék belemenni. Ma nagyon közeli barátságban vagyunk mind a heten, és nem szeretnék régi sebeket felszakítani. Nincs miért. Korábban kritizáltam Chuck Yeagert mások lenézésért, amit látszólag azért tett, hogy mások kárán jobb pozícióba kerülhessen. Nekem erre nincs szükségem.

John lehet, hogy boldogtalan volt, viszont leleményes. Rövidesen már azt vallotta, hogy igazából nincs is szükség egy harmadik szuborbitális repülésre, és rövidesen azon kaptam magam, hogy Deke-kel, Scott-tal és Gordoval karöltve John véleményét támogatjuk. Mind a négyen – mint később kiderült – a kezére játszottunk. Neki ajándékoztuk az első földkörüli repülést. Mi az első, a második, stb. repülésben gondolkoztunk. A földkörüli és a szuborbitális repülés közötti különbség nem volt számunkra annyira nyilvánvaló. Képzelheti az Olvasó meglepetésemet, amikor John lett AZ első amerikai az űrben, pont úgy, ahogy azt a kezdettől fogva eltervezték. Csak hát nem így történt. Az történt ugyanis, hogy Gilruth 1961. február 21-én behívott minket az irodájába, pont aznap, amikor a Mercury-Atlas, az MA 2 tesztje sikerült – és bejelentették a döntésüket. Al repül elsőként, majd Gus, és utána John. Valamennyien kezet fogtunk Al-lal, gratuláltunk neki, és ezzel el is volt intézve a dolog, bár nem csak én voltam az egyetlen, akinek ez a nap úgy emlékszem, mint az őket tőlünk elválasztó napra."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

A gyerekek körében az asztronauták által adott autogram darabja két varangyot ért.

"1960 elején a San Diego-ban lévő General Dynamicshez látogattunk, ahol a cég Convair részlege az Atlast gyártotta. És nem csak akkor gyártotta, hanem még 1988-ban is, mivel korábbi hordozórakétánk, az Atlas Centaur – mostanában bővíthető hordozórakétának hívják – európai űrügynökségek műholdjait állítja földkörüli pályára.

Scott Carpenter flottapilóta korában San Diegoban élt, még mielőtt a Mercury programhoz csatlakozott volna. A repülőtéren Scott barátai fogadtak minket két kócos kisfiuk társaságában. A srácok autogramot kértek – és természetesen kaptak is – tőlünk. Három vagy négy napot töltöttünk San Diegoban, ahol megismerkedtünk a Convair személyzetével, és ekkor figyelmeztette Gus Grissom a gyár dolgozóit arra, hogy „jó munkát végezzenek”. Amikor visszaindultunk, ugyanazok a srácok vártak ránk a repülőtéren, és ismét autogramot kértek tőlünk. Megkérdeztem, mit csináltak a korábbiakkal, és sosem felejtem el a választ: „Elcseréltük őket. Darabonként két varangyot kaptunk értük.”

Deke Slayton nem tartott velünk San Diegoba, aminek sokáig nem tudtuk az okát – csak 1962-ben, tervezett repülése előtt derült fény ennek miértjére: Slaytonnál az orvosok egészségi problémát fedeztek fel, amit még előttünk is titkoltak.

A centrifugás gyakorlatokra egy haditengerészeti létesítményben, a pennsylvaniai Johnsville-ben került sor, aminek hivatalos neve Aviation Medical Acceleration Laboratory volt. A centrifugával imitáltuk a Mercury-s indítás során fellépő tíz g (testtömegünk tízszeresének megfelelő) terhelést. Ennélfogva itt igen kemény kiképzésben volt részünk. A teszt során egy speciális, személyre gyártott székben ültünk, ami hasonló volt ahhoz, amit az űrben használunk majd. Testünkre érzékelőket csatlakoztattak, hogy az orvosbiológiai adatokat rögzíthessék. Ezeken a teszteken történt, hogy Slayton EKG-je (ami a szívműködést grafikusan jeleníti meg) fibrillációt, azaz szabálytalan szívverést mutatott.

Bill Douglas, a személyi orvosunk az elsők között értesült erről, és kitartó, de sikertelen erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Deke visszanyerhesse repülős státuszát. Szívspecialistákat kerestek meg, köztük Paul Dudley White-ot, aki Eisenhower elnököt is kezelte szívkoszorúér panaszaival. Ma már azt mondom Deke-nek, hogy nézzen csak körbe: ő életben van, viszont azok az orvosok már mind meghaltak, akik eltiltották a repüléstől."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Schirra szerint kínzóeszköz volt, az első asztronauták többsége kidobta a taccsot. 3D-ben forogtak, percenként harmincszor.

"Nem voltunk ugyan szuper atléták, akiket esetleg a NASA felvehetett volna űrbéli kaszkadőr-mutatványaihoz, de azért elég jó kondiban voltunk, ami ráadásul egyre jobb lett. Komolyan le akartunk szokni a dohányzásról, bár én a cigit egészen 1968-ig, az Apollo-s küldetésemig nem tettem le végleg. Olyan sportokkal edzettünk, mint amilyen a kézilabda, síeltünk, vadásztunk és horgásztunk. Glenn nagyon komolyan futott, általában napi több mint három kilométert.

Az edzés fontos volt, mivel az űrben testünket olyan stressz-hatások érhetik, amik még a repülőorvosok számára is ismeretlenek voltak. Megpróbáltak tehát olyan vizsgálatokat kitalálni, illetve olyan szerkezeteket építeni, amik révén a ránk váró stresszt hozzávetőlegesen szimulálni lehet – ezek voltak a stressz-szimulátorok. Volt köztük hasznos szerkezet is, mások azonban pusztán kínzóeszközök voltak.

Ez utóbbi kategóriába tartozott a Multiple Axis Space Test Inertial Facility, vagy röviden MASTIF. Ez egyszerre három tengely mentén pörgette testünket – forgó-, bólintó és legyezőirányú mozgás egyidejűleg; mindezt percenként harmincszor. Mind a heten kipróbáltuk ezt a hülyeséget, és valamennyien kidobtuk a taccsot, vagy ha nem, akkor nagyon közel álltunk hozzá.

A MASTIF-fal kapcsolatos fő aggályunk azt volt, hogy pont nem olyan helyzetet szimulált, ami legnagyobb valószínűség szerint az űrben vár ránk – azt, hogy egy űrhajó a három tengely mentén válik irányíthatatlanná. Az egyetlen alkalom, amikor valami ehhez halványan hasonló dolog történt, az Neil Armstrong és Dave Scott Gemini 8-as küldetése volt. Armstrong és Scott azonban az asztronauták második és harmadik csoportjával kerültek az űrprogramba, 1962-ben és 1963-ban, és ironikus módon ők sosem tréningeztek a MASTIF-on. [Íme, a MASTIF:]

A szerkezet Clevelandben a Lewis Kutatóközpontban állították fel. Al és Deke társaságában 1959-60 telén voltunk ott. Havazott, fújt a szél, és átkozottul hideg volt. Mindazonáltal Gus és Scott ragaszkodott hozzá, hogy odajöjjenek. Úgy volt, hogy péntek délután érkeznek vonattal, mivel az időjárás miatt a légiközlekedés szünetelt. Számomra érthetetlen volt az elszántságuk, hogy miért akarnak télvíz közepén egy pénteki napon mindenáron Clevelandbe utazni. Egészen addig értetlenül álltam a jelenség előtt, míg rá nem jöttem, hogy egy síelős hétvégén járt az eszük. Johnnak és Gordonak más dolga akadt, különben ők is velünk lettek volna. Valamennyien szerettünk síelni, és ez a mai napig így van: szerettük a közös programokat, szerettünk együtt lenni."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

 Az első asztronauták két nap alatt visszamentek előemberbe, miközben félhülyére sültek a sivatagi hőségben. Túlélő tréning.

"A sivatagi túlélő-gyakorlat több jelentős ok miatt is emlékezetes maradt. Két nap alatt leereszkedtünk a civilizációs létrán a homo sapiens egy korai fajtájáig, mondjuk a cro-magnoni emberig. Olyan hőség volt, hogy napközben alig éltünk, éjszaka pedig élelem után kutattunk.  Nálunk voltak ezek a speciális Randall-féle kések, amit Cooper barátja, a floridai Orlandoban élő Bo Randall gyártott le nekünk. Ezek jobbak voltak a Haditengerészetnél vagy a Légierőnél használatos késeknél. Markolatukban gyufaszálakat és horgászhorgokat tároltunk, amiket gyertyaviasz tartott a helyükön. Olyan hőség volt, hogy a faggyú megolvadt, és kifolyt a késből. [Az alábbi videón épp az asztronauták megérkezése, készülődése látható.]

Vizünk arra volt elég, hogy épp csak szomjan ne haljunk – a mosakodás szóba sem jött. John Glenn, a keményvonalas tengerészgyalogos, megpróbált spórolni a vízzel, és kis híján belehalt. Bizonyos mennyiségű vízre szükség van ahhoz, hogy ki ne száradjon az ember a sivatagban. Megtanultuk, hogy inkább igyuk meg a vizet, amíg még van, és ha ekkorra nem találnak meg, hát, szomjan halunk. Semmi értelme tartalékolni a rendelkezésre álló folyadékot.

Harmadik nap kora reggel zöldséges húslevest főztem egy alufóliából hevenyészett serpenyőben, amikor Cooper megjelent: „Azt mondják, hogy elmehetünk.” Ránéztem Gordora, és arra gondoltam, hogy istentelenül rossz bőrben van. Reméltem, hogy nem kerülök ilyen állapotba, holott már természetesen ugyanúgy, vagy még rosszabbul néztem ki én magam is. „Hé, Wally” – ismételte meg – „ideje indulni. Kaját hoztak az alaptáborba.” Ezzel megindult. „Hova a pokolba mész?” – érdeklődtem. Azt ugyanis nem árulták el nekünk, hogy mennyi ideig tart a gyakorlat, és szerintem a hőségtől már amúgyis félőrült voltam.  „Odaát, egy kilométernyire. Reggelit hoztak nekünk.” „Maradok” – feleltem – „meg akarom enni a levesemet.”

A végén aztán csak visszasétáltam az alaptáborba, és a Légierő egy teherautónyi pulykával, marhasülttel, salátával és gyümölccsel látott el minket. Megragadtam egy friss barackot, ami csillogott és hideg volt, megettem, és ennyivel el is teltem. Egyikünk sem bírt többet enni egy újszülött fejadagjánál, ahhoz túlságosan ki voltunk száradva.

Aznap este Renoba utaztunk, a „The Holiday” hotelbe, ami egyben kaszinó is volt. Newt Cromley, a tulajdonos, később a barátunk lett. Szabadprogram volt, így kipróbáltuk a szerencsénket, és jól éreztük magunkat. Másnap reggel felmentünk a hegyekbe aranypisztrángot horgászni, ekkor gondoltam arra, hogy tegnap még az emberiség legalja voltunk – mondtam magamban – piszkosak, borostásak, fehérneműben járkáltunk, és csúsztunk-másztunk egy csepp vízért, vagy egy morzsányi ételért. Ma viszont az életszínvonal magaslataira kapaszkodunk fel."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az asztronautákat túlélő gyakorlatokra is elhurcolták, ahol magukra hagyták őket. A helyszínt nem hozták a sajtó tudomására, egy fifikás újságíró azonban mégis rájuk talált. A meglepetéstől leesett az álluk, de kíméletlenül megtorolták: az újságíró autója bánta.

"Kiképzésünk legrosszabb élményeit a túlélő tréningeknek köszönhettük. Azonkívül, hogy fárasztóak voltak, arra késztettek, hogy mi is osszuk az űrprogramért felelősök bizonytalanságát, már ami a leszállási helyet illeti. A dzsungeltréningre a panamai vadonban került sor; tutajokkal sodródtunk a Mexikói-öbölben, Florida partjainál, Renotól keletre pedig, a Nevadai sivatagban voltunk számkivetettek.

A számkivetettséget úgy értem, hogy a túlélés katonai szakértői egy távoli helyre hurcoltak, ahol megtanították az életben maradás alapjait, majd magunkra hagytak minket. Csak annyi cucc volt velünk, ami az űrhajó kapszulájában rendelkezésünkre áll majd, és olyan eszközökkel láttak el, amiknek megmenekülésünk érdekében hasznát vehettük – így például füstbombákkal és jelzőrakétákkal. És persze ott volt az ejtőernyő, ami amúgyis adott egy landolás esetén. [A Mercury Hetek, a NASA első asztronautái túlélőtréningen: a szerző, Wally Schirra jobbról a második.]

A terv az volt, hogy teljesen magunkra maradunk a túlélő-gyakorlatok során, bár a sivatagban egy váratlan betolakodó érkezett hozzánk Ralph Morse személyében, aki a Life magazin elnyűhetetlen fotósa volt. Tulajdonképpen főleg Ralph dokumentálta az asztronauták életét a Life magazin számára, és az együttműködés során minden asztronautával és családjukkal barátságba került. Ennek ellenére Morse mégiscsak egy újságíró volt. Amikor John „Shorty” Powers alezredes, az asztronauták PR-tisztje közölte vele, hogy a tréning helyszíne még a Life magazin számára sem nyilvános, Morse elhatározta, hogy megkeres minket. Sikerült is neki, méghozzá zseniális módon.

Morse jól tudta, hogy a sivatagi túlélőgyakorlatok alkalmával követendő eljárás szerint ki kell teríteni az ejtőernyőt, ami a keresőegységek számára megmutatja helyzetünket. Így Ralph egy kisgéppel felszállt Renoból, és addig-addig körözött, amíg észre nem vette az ernyőt. Ehhez önmagában nem kellett nagyon elmésnek lenni, de a történet folytatása a poén.

Ralph ugyanis kétkilós csomagokban lisztet vitt magával, ezt használta az útvonal megjelölésére. Renoba visszamenet minden egyes kereszteződésnél ledobott egy-egy csomag lisztet. Ezután már nem volt más dolga, mint kibérelni egy dzsipet, és a lisztjeleket követve szépen elautókázni a táborunkba. Az egyéni túlélő-gyakorlatok előtti este érkezett meg az alaptáborba, és valamennyien megdöbbentünk, amikor besétált, és mindössze ennyit mondott: „Halihó, fiúk.”

A szivatásért kétségkívül járt a pont Ralphnak, viszont hibázott. Annyira örült ugyanis a sikerének, hogy figyelme lankadt, ezzel pedig sebezhetővé vált a megtorlással szemben. Miközben a sátrában hamburgert és sütit majszolt, Sheparddal odamentünk a dzsipjéhez, és egy jelzőrakétát szereltünk bele. Rákötöttük a motorblokkra, majd egy vezetéket húztunk ki az indítómotor gyűrűje és a ventilátor közé. Ezután odamentünk a sátrához,és azt mondtuk: „Ralph, útban van a dzsiped. Jobban tennéd, ha arrébb állnál vele.”

Ralph még mindig örömmámorban úszott, gyanútlanul odasétált a kocsihoz, és beindította a motort. Báng! Abban a pillanatban zöld füstfelhő vette körül: próbált volna tolatva menekülni - mindhiába. Teljesen beborította a zöld por, és a dzsipet ezután Renoba kellett szállíttatni, majd roncsként el lehetett adni. Ralph sportszerűen fogadta a történteket, mi pedig természetesen nagyon jókedvűek lettünk."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

A NASA első űrhajósait minden részletről tájékoztatták, meg is fúrhatták a menedzsment elképzeléseit. Így történt, hogy spéci karóráikat visszaadták, és nem voltak hajlandóak használni azokat.

"A hőpajzs-vitából is kivettük a részünk. Shepard első repülésekor még berilliumból volt a hővédő pajzs, hogy megvédjék az űrhajót a légkörbe való visszatérés hőjétől. Természetesen, Al-nek nem kellett visszalépnie az atmoszférába, így a pajzsra csak az egyensúly és a ballaszt miatt volt szükség. A későbbi repülések során olyan „elkopó” hőálló pajzsot használtunk, ami a légkörbelépés során elszenesedett és megsült. [Az alábbi képen egy korai hőpajzs látható:] A lényeg az, hogy a mérnöki tervezés legapróbb részleteivel kapcsolatban is kikérték a véleményünket.

Részt vettünk küldetésünk megtervezésében és az ahhoz kapcsolódó komplikált logisztika megszervezésében. Harold Johnson, a Space Task Group egyik mérnöke, egy nap nyolc karórával jött be az irodánkba – egy jutott mindegyikünknek, egy pedig neki. Analóg órák voltak, de számlapjukon egytől-huszonnégyig tartott a számozás. A hétköznapi órákhoz szokott ember számára a reggel hat óra ott volt, ahol más órákon a három óra van, délben hat órát mutatott, és éjfélkor pedig tizenkettőt. Johnson azt tanácsolta, hogy mielőbb szokjunk hozzájuk, mivel az űrhajó útjának földi követését ellátó hálózat hamarosan huszonnégy órás bontásban méri az időt. Az órák finoman szólva is zavaróak voltak. Emellett még szükségtelenek is, mivel az űrhajókon digitális órák voltak, és az általuk mutatott időt látta a repülésigazgató és csapata is a Mercury Irányítóközpontjában.

Két hét múlva Johnson ismét felénk járt, mi pedig lecsaptunk rá, a támadást én vezettem.”Mennyi az idő, Harold?” Ránézett a bal csuklóján hordott 24-osztatú órájára, majd hezitált. Aztán felhúzta a jobb kabátujját, és egy pillantást vetett normál számlapos, másik órájára. „Délután három.”

Ekkor mind a heten lecsatoltuk a Johnson-órákat, így hívtuk őket, és az íróasztalunkra raktuk. Ezzel eldőlt, hogy nem fogjuk viselni őket, és kész. Nem nyitottunk erről vitát, Johnson pedig villámgyorsan visszavonulót fújt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az első asztronauták harcolták ki, hogy ablakok kerüljenek az űrhajókra. A Mercury-űrhajóra eredetileg csak kukucskáló-nyílásokat terveztek.

"Kreativitásunkat nem mindig ilyen jótékony célok érdekében mozgósítottuk. Többször az volt a célunk, hogy egy gyanútlan áldozatot összezavarása volt a célunk. Langley Légibázison kezdtük bele abba a szivatás-sorozat, ami majd űrtörténelmi legendává válik.

Az első eset ilyen inkább ártatlan volt. Stan White a Légierő alezredese, egyben az űrprogram fő-fő orvosából is áldozat lett. White egy új versenyautóval járt, és szeretett kérkedni a kocsi teljesítményével, és ezzel kiérdemelte merényletünket. Titokban egy hétig minden áldott nap fél liter benzint töltöttünk a tankjába, így nem győzött áradozni az autó kiváló fogyasztásáról. A következő héten viszont mindennap fél litert leszívtunk a tankjából, White pedig őrjöngött. Sosem jött rá, hogy valójában mi is történt.

A leggyönyörűbb emlékem a Mercury-programról az, hogy miként képes hét férfi – valamennyien maximalisták, hatalmas egóval – csapattá kovácsolódni, és együtt dolgozni. Maximális volt bizalom a másik munkáját illetően, valahányszor egy-egy berendezés ellenőrzésére került a sor, aminek eredményéről a többieknek mindenki beszámolt.

Így kirajzottunk az egész ország területére, és mindegyikünknek más-más feladata volt. Deke Slayton és Gordo Cooper például a hordozórakétákat ellenőrizte – a Chrysler által épített katonai rakétát, a Redstone-t, illetve a Convair Atlas-rakétáját. Al Shepard, aki korábban a Haditengerészet Norfolki bázisán állomásozott, és ismerősen mozgott a Haditengerészet berkeiben, a mentőegységek megszervezésével foglalkozott, amik egy-egy küldetés végén kiemelnek majd minket a tengerből. John Glenn a fülke műszereinek elhelyezésével berendezésével foglalkozott, Gus Grissom pedig az űrhajó irányításával, Scott Carpenter dolga a kommunikáció és a navigáció volt, míg én az életfenntartó rendszerekért feleltem, beleértve a szkafandert is.

Ki merem jelenteni, hogy az űrprogram leglátványosabb eredményei csapatmunka révén jöttek létre. Egy olyan pali, mint Chuck Yeager, szakmailag alkalmatlan. Sokat vaciláltam azon, hogy leírjam-e ezt, de ő tehet róla. Folyton azzal dicsekedett, hogy mennyire nem egy csapatjátékos.

Amikor belefutottunk egy problémába, téma-specifikus értekezletet tartottunk, ezeket hívtuk „szeánszoknak”, ahogy erre Tom Wolfe is utal a könyvében, habár elég szerencsétlen példát választott – azt, hogy John Glenn ellenezte a nők hajkurászását.

Az egyik ilyen szeánsz témája az ablak volt. Az űrhajóra eredetileg kukucskáló-nyílásokat terveztek, ezek belülről nézve félhold formájúak voltak. Továbbá volt a fedélzeten egy nagylátószögű lencsével felszerelt periszkóp is, ami erősen torzította a látványt. Így lehetőségünk volt arra, hogy megfigyeljük a földet, vagy a csillagok segítségével navigáljunk. A szemgolyót azonban, ahogy mérnöki nyelven mondjuk, nem optimalizálták. Ekkorra már tudtuk, hogy a Holdra kell mennünk, majd onnan vissza, ehhez azonban űrrandevúra és a dokkolásra is szükség van. Namármost, hogyan hajtsuk végre ezeket a manővereket, ha nincs ablak az űrhajón? Végül nyertünk, és megkaptuk az ablakot, de már túl későn Shepard 1961. májusi űrugrásához: amikor csodálatos látványról beszélt, őszintén szólva nem tudom, mi a fenét láthatott."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

A Mercury Hetek voltak a NASA első asztronautái, közülük hatan dohányoztak. Csoportosan akartak leszokni: benzint kentek a hamutálra, ami a forró hamuval érintkezve azonnal fellángolt.

"Eredeti szolgálati helyünkről hivatalosan a NASA-hoz kerültünk. Megmaradt a rangfokozatunk – engem őrnagyból alezredessé léptettek elő a Mercury-program alatt – de nem hordhattuk egyenruhánkat, leszámítva a temetéseket vagy a Washingtonba tett hivatalos látogatásokat. Ez nem volt az ínyemre, mivel büszke vagyok arra, hogy a Haditengerészet tisztje lehetek.

1962 szeptemberében, egy hónappal a Mercury-s repülésem előtt Kennedy elnök Cape Canaveralra látogatott. Walt Williams, a Mercury Projekt igazgatóhelyettese felhívott, és elmondta, hogy az elnök az indítóállásnál akar üdvözölni engem. Tudtam, hogy az eseményről fotók is készülnek majd, és megpróbáltam kijárni, hogy az alkalomra felvehessem az egyenruhámat. Amikor aztán Washingtonban elutasították kérelmemet, bekeményítettem, és azt mondtam, hogy jobban tennék, ha a Légierő átkozott ezredeseit a távolban tartanák. Akárhonnan is nézzük a dolgot, én mégiscsak a Haditengerészet tisztje voltam, és nem akartam olyan civilnek látszani, aki a Légierőnek dolgozik. A Légierő biztosította a légteret a startok idején, és hatalmát érzékeltette velünk szemben is: ezért nehezteltem rájuk.

Kennedyvel való találkozómról készült fénykép ma is a dolgozószobám falán lóg. Rengeteg kéköltönyös tiszt tülekedett a lencsék elé – és valamennyien szívet melengetően homályosan látszanak a háttérben.

A Space Task Grouphoz kerültünk, a Norfolki kikötő északi bejáratához, a virginiai Hamptonban található Langley Légierő-bázisra, amit Bob Gilruth vezetett. Egy nagy irodán és Nancy Lowe titkárnő személyén osztoztunk, ezen kívül mindenkinek egy íróasztal jutott. Visszatekintve ez okos elrendezés volt, mivel erősítette a bajtársi köteléket, ami mindennek az alapja volt.

Kezdettől fogva csapatként dolgoztunk. Úgy vélem, hogy a csoportmunka kihozza a zsenialitást, különösen, ha versengő emberekből áll a csapat. Elhatároztuk például, hogy leszokunk a dohányzásról, ami mindannyiunknak kemény dió volt, leszámítva az egy szem Gordo Coopert, a csapat egyetlen nemdohányzó tagját.

Slayton és Grissom a Légierőnél szokásos gyakorlatnál maradva, szivart rágcsált, Glenn, Shepard [ld. a képen] és Carpenter szintén dohányzott. Az elhatározás számomra különösen nehéz feladat volt. Évekig próbáltam napi egy doboz alá menni, és mihelyt letettem a cigit, egyből ingerlékeny és feszült lettem. Jo már azzal fenyegetőzött, hogy kirúg a házból.

A csoportos leszokás tervéből nem lett átütő siker. A következő kilenc évben kocadohányos lettem, ami jópár embert meglepett. Olyan kis fém hamutartóink voltak, amiket benzinből vékony filmréteggel vontunk be. Ha valaki forró hamut pöccintett a hamutálba, az egész hirtelen fellángolt. Ördögien gonosz ötlet volt, de legalább vicces."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az óriási sajtóérdeklődés ellen a Life magazinnal kötött kizárólagos szerződéssel védekeztek az első asztronauták. Volt, aki évi 12 ezer dollárt kapott a "személyes történetekért".

"Mindannyian veterán berepülő pilóták voltunk: hét, sok szempontból csiszolatlan fiatalember, akiket meglehetősen felkészületlenül ért a hirtelen jött hírnév, ami Amerika első asztronautái részére kijárt. Többé-kevésbé mindannyian kisvárosi srácok voltunk, és olyan helyekről származtunk, mint a wisconsini Sparta, ahol Deke Slayton egy farmon nőtt fel, vagy mint a New Hampshire-i East Derry, Al Shepard szülővárosa, illetve a New Jersey-i Oradell, ahol én töltöttem a gyerekkoromat. Ráadásul, katonatisztként a világtól teljesen elszigetelve éltünk.

Közülünk csak John Glenn [ld. a képen] ismerte a hírnevet, mivel az ország átrepülésének rekordját követően a „Name that Tune” című televíziós kvízműsorban szerepelt. Ez volt az a pillanat, amikor a hősök hősévé akart válni, és ez sikerült is neki. Korábban azt hallottam róla, hogy egy tipikus, ízig-vérig tengerészgyalogsági vadászpilóta: féktelen, aki nem ismer se istent, se ember – mindenesetre már nem ilyen volt akkor, amikor megismertem.

1959 áprilisában egy washingtoni sajtótájékoztatóra került sor, ami elég ijesztő pillanat volt számunkra, mivel ekkor néztünk először farkasszemet a riporterek és fotósok dübörgő csordájával. A sajtóérdeklődés fölött érzett örömünket mérsékelte az a tudat, hogy ettől kezdve magánéletünk sincs biztonságban. Nem győzök hálát adni Walt Bonney-nak, a NASA fő PR-esének. Ő mutatott be minket Leo DeOrsey-nak, egy adóügyekre szakosodott előkelő washingtoni jogásznak, aki felajánlotta ingyenes szolgálatait részünkre. Leo ezért legfeljebb csak repüléseinkből származó relikviákat kapott tőlünk, meg jó sok vidám percet. (Leo DeOrsey egyszer Cape Canaveralra látogatott, ahol diétás menünk felől kérdezősködött, amit bélműködésünk lassítása érdekében ettünk. Egy emberként azt feleltük: „Nem szarozunk, Leo.”)

DeOrsey készítette elő a Life magazinnal kötött szerződésünket. Hálásak voltunk az így befolyó pénzért, amit a személyes történeteinkért, saját magunk és családunk beszámolóiért kaptunk. Ezzel évi 12.000 dollárt kerestem ekkortájt, és a szerződést egyfajta biztosításnak tekintettem. Legalább ennyire fontos, hogy történeteinket csak egy-két újságírónak mondtuk el - olyanoknak, akikben megbízhattunk. A szerződést kritizálta a média, és nyílt nemtetszésüket fejezték ki Kennedy adminisztrációjának egyes tagjai is.

Végül John Glenn személyesen vezette elő ügyünket Kennedy elnöknek, akivel 1962. februári Mercury-küldetése után ismerkedett meg. John a maga visszafogott módján előadta, hogy mikor a világűrben vagyunk, hatalmas a sajtóérdeklődés irántunk – és családunk iránt. Így ahelyett, hogy egy rakás riporter dörömbölne az ajtónkon, szívesebben mondanánk el történeteinket egy szűk körnek. Máskülönben egyáltalán nem beszélünk magunkról.

Az igaz, hogy John űrrepülése idején Annie Glenn valóban nem fogadta Johnson alelnököt, holott egy Life-újságírót beengedett a házába (az Igazak című filmben kitaláció, hogy Johnson eközben dühösen sétált volna az utcán). A történtekre az a legjobb magyarázat, hogy Annie-t megnyugtatta Loudon Wainwrightnak, a Life újságírójának jelenléte, aki egyben a család barátja is volt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Schirra csak egy gégeműtétet követően lehetett asztronauta: egy polipot kellett eltávolítani a torkából. A korábbi orvosi vizsgálatokhoz képest ez igazán semmiségnek tűnt.

"Március közepén visszatértem Patuxentbe, itt ért Charlie Donlan telefonja, aki az asztronautákat válogató bizottság nem hivatalos elnöke volt. Aziránt érdeklődött, hogy szándékomban áll-e felkeresni Bethesdában a Haditengerészet kórházát, ahol megműtenék a hangszálaimat. Mikor a dolog miértjét firtattam, elmondta, hogy van valami, ami némi aggodalomra ad okot. Kijelentette: ha túlleszek a sikeres műtéten, jó eséllyel bekerülök a Mercury Projektbe. Azok után, amin átmentem, semmiképp nem mondtam volna nemet egy aprócska műtétre. Az operáló orvos parancsnok volt, én parancsnok-helyettes. Amikor a kezei közé kaparintott – ébren voltam, de helyi érzéstelenítést kaptam, és nem tudtam beszélni – azt mondta: „Átkozottul fontos pali lehetsz. Még sosem operáltam parancsnok-helyettest. Biztos te mész majd a holdra.”

Március végén hozta meg a döntést Donlan, Stanley C. White, a Légierő egyik orvosa, és Warren North "házi asztronauta", ami a céges berepülő pilóta megfelelője volt. Nagy megelégedettségünkre Donlan-nek, White-nak és North-nak nem sikerült a tizennyolc finalista számát hatra faragni. Emiatt aztán Bob Gilruth adta le a hét nevet a NASA főhadiszállásán, ahol Keith Glennan igazgató valamennyiünk személyét jóváhagyta. Április közepén hozták nyilvánosságra döntésüket.

Mikor Charlie Donlan felhívott, szinte mellékesen megjegyezte: „Szeretnénk, ha csatlakozna hozzánk a Mercury Projektbe, feltéve, hogy érdekli a lehetőség.” Ez volt a NASA stílusa – mindig visszafogott, kínosan ügyelve a lezserségre. Bár a későbbiekben megkérdőjeleztem a válogatás gyakorlatát, akkor életem legfontosabb döntésével néztem szembe. Ez volt az utolsó esélyem azt mondani: „A pokolba is, nem fogom derékba törni haditengerész karrieremet.” De ekkorra már a rostálás során átélt élmények hatása alatt voltam – lelkesedtem, de megtapasztaltam a versenyt, és láttam, ahogy mások kiesnek mellőlem menetközben. Úgy döntöttem, hogy félreteszem fenntartásaimat, és csatlakozom."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen a Patuxent-i berepülő pilóta iskola látható; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Egy motortűz miatt megvadult Mr. Málészáj gépágyúja, és szétlőtte a Vöröskeresztnek dolgozó hölgyek száradó fehérneműjét. Ennek csak a pilóták örültek; a "vöröskeresztes" nők lenéztek őket.

"Nehéz megjósolni, ki hogyan bírja a feszültséget. Volt egy srác az F84-es vadász-században, a Fenegyerek, AZ amerikai fiú, és egy másik, ő volt Málészáj. Igencsak nagy volt a kontraszt kettejük között. Fenegyerekünk igazi védőalkat volt, ezenkívül még jóképű és nagyhangú is – a kiképzés során valóságos veterán lett belőle. Málészáj viszoont – a modern terminológiát használva - egy beszari alak volt. De amikor Koreába kerültünk, Malészáj lett a század legjobb vadászpilótája, Fenegyerek viszont két küldetés után inkább lehámozta magáról pilótajelvényét. (Érdekes párhuzam, ha 1988 politikájára gondolunk.)

Danny Balmer volt Mr. Málészáj neve, és mi tagadás úgy is nézett ki – alacsony volt, törékeny és halkszavú. De Danny bevetés közben tigrissé alakult. Egy nap Taegu-i bázisunkon már a felszállópályán üldögélt, készen arra, hogy a JATO-palackokkal és két darab, egyenként 225 kilós bombával a fedélzetén felszállhasson (F84Es-eink besorolása vadászbombázó volt).

Hirtelen felrobbant a gép motorja, ami az Allisonokkal elég gyakran megesett, és Balmer, aki egy csurig tankolt gépben üldögélt, jól tudta, hogy eljött a gyors búcsú ideje. Kimászott a pilótafülkéből, és végigfutott a szárnyon. Eközben .50 kaliberű gépágyúi a hő hatására tüzelni kezdtek. Az egyik közeli sátorban egy őrmester enyhén megsebesült, amikor leesett a székéről: a géppuskasorozat ugyanis kilőtte a széke lábát. A másik sérült Balmer volt, aki vagy a kezét, vagy a lábát törte, amikor leesett a szárnyról.

Én még repültem, amikor az eset történt, de később megtudtam a részleteket. Sokáig nevettünk a történeten, különösen a végén. A sortűz ugyanis cafatokra tépte a Vöröskereszt női személyzete által száradni kiakasztott harisnyákat és bugyikat. Társaimmal azért derültünk ekkorát, mert ezek a hölgyek lenéztek minket: az ezredesi rang alatt senkivel nem álltak szóba."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen egy F84-es látható egy koreai bázison; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Mi kell ahhoz, hogy asztronauta legyél? Például az, hogy mozdulatlanul végig tudd nézni, ahogy a kilőtt rakéta visszafordul, majd megindul feléd.

"Tom Amennel a China Lake-re érkező VIP-vendégeket kellett gardíroznunk, akik a Terrier rakéta [ld. a képet] indítását kívánták megtekinteni. Egyszer egy idős admirálist és egy civil górét kísérgettünk; utóbbi valószínűleg a Haditengerészetért felelős államtitkár volt. Az ilyesfajta részletekre csak homályosan emlékszem, a történtekre viszont annál élesebben.

A Terrier egyenesen felfelé tört, majd megbicsaklott, és egy véletlen folytán pont felénk fordult. Ott álltunk és néztük, miközben egyre jobban elhatalmasodott bennünk a tudat, hogy alighanem a közelben fog becsapódni, valószínűleg épp közénk. Az előkelőségek azonnal lyukakat kezdtek ásni, és bármi mögé beguggoltak, akármilyen csekély védelmet is jelentett az egy rakétával szemben. Elég hülye látvány volt. Tom Amennel pedig csak álltunk, tisztában azzal, hogy semmit nem tehetünk. Ha a rakéta tényleg becsapódna, fölösleges fedezékbe bújni, és úgy meghalni, égbe meredő üleppel. Eszembe jutott a mondás: „Hiába dugod a fejed a homokba, attól még a segged látszik.”

Amennel nem féltünk a tragédiától. Vérünkben volt ugyanis a vadászpilóták fatalizmusa. Ez a kiképzés során óhatatlanul kialakul, vagy legalábbis, ki kellene alakulnia. Ha nem így lenne, a félelem miatt nem tudnád kihozni magadból a legjobbat. Teherszállító gépek pilótáinál tapasztaltam ilyet – nem tudtak uralkodni magukon, és emiatt nem repülhettek többet.

Egy előszűrési folyamatról beszélek. Ha ezen nem esem át vadászpilótaként, majd berepülő pilótaként, valószínűleg sohasem lehettem volna asztronauta. Volt pár rázós pillanatom az űrprogramban, de felkészült voltam – az Atlas hordozórakéta veszélyesen forogni kezdett velem a Mercury-s start után, illetve a Gemini-s repülésem alkalmával tévesen azt a visszajelzést kaptam, hogy felemelkedtünk az indítóállásról, holott nem ez történt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen a JATO-palackok jól látszanak; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Schirra évekkel később tudta meg, hogy a koreai háborúban az ellenség elijesztésére kifundált technikájával seperc alatt fel is robbanhatott volna.

"Ezt megelőzően Koreában primitív rakétákkal szerencsétlenkedtem. Taeguban ugyanis F84-eseinket JATO-palackokkal szerelték fel. Ezeket eredetileg arra szánták, hogy az általuk átmenetileg biztosított sugárhajtás révén megkönnyítsék a felszállást. Úgy döntöttem, hogy nélkülük is boldogulunk.

Egy szép napon egyszer csak előkerültek a MiG-ek, és gépeinken ekkor még mindig rajta voltak a JATO-k. Mikor a MiG-ek alábuktak, hogy ránk repüljenek, átrádióztam három társamnak: „Most gyújtsátok meg a JATO-kat”. Abban a pillanatban füstcsíkokat húztunk magunk után, a MiG-ek pedig sietve távoztak. A JATO-k nem rakétahajtóművek voltak, és csak minimális szerepet játszottak a légsebesség növelésében. Ugyanakkor titkos fegyverünk a frászt hozta az észak-koreai pilótákra, akik még soha nem láttak semmi ehhez foghatót.

Amikor aztán China Lake-be kerültem, és egy rakétákban jártas szakembernek elmeséltem, miként hasznosítottuk a JATO-kat, csak annyit mondott: örüljek annak, hogy élek, mivel azok a palackok alacsony hőmérsékleten könnyen felrobbannak, és bizony 7600 méteren -45 Celsius fok van. Akkor döbbentem rá, mekkora marhaságot csináltam.

A Sidewinder fejlesztésekor nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a levegő-levegő rakéta nagy magasságban is bevethető legyen. (Évekkel később a rakétamérnökök még mindig nem tanulták meg kellőképpen értékelni a hőmérséklet szerepét – lásd a Challenger balesetét.)"

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen a JATO-palackok jól látszanak; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Az ötvenes években még javában cigarettázó Schirra arra lett figyelmes, hogy egy üvegbúra alól egy mesterséges szem követi a mozgását. Az volt a Sidewinder rakéta hőkövetője.

"Moorer parancsnokkal való első találkozásom alkalmával megkérdezte, hogy nemrég hazatért koreai veteránként van-e valami panaszom. Ezt feleltem: „A rakétáink pocsékok voltak.” Elmondtam, hogy felszerelésem egy .50 kaliberű gépágyúból állt, aminek csak nagyon kicsi volt a pusztító ereje. Azt is elmondtam, hogy videóval be is tudom bizonyítani, hogy még egy MiG-et lelőhettem volna – ez lett volna a harmadik – ha olyan hatékony fegyverrel rendelkezem, mint amilyen mondjuk a rakéta.

Moorer átvezetett irodájából az utca túloldalán található hatalmas komplexumba, ahol a tesztlaboratóriumok voltak. Itt egy teremben jó pár PhD-s fazon dolgozott egy üvegből készült kupolaformájú szerkezeten, ami 12,7 centis átmérőjével pont egy nagyteljesítményű levegő-föld rakéta végére passzolt.

A kupola alatt egy kis optikai berendezés volt; egy ember alkotta szemgolyó. Akkoriban még cigarettáztam, és akkor is egy szálat tartottam a kezemben. Ahogy átmentem a szobán, észrevettem, hogy a szemgolyó követi mozgásomat, pontosabban a cigarettámét. Rájöttem, hogy ez egy hőkövető. „Ez az új játékszered” – mondta Moorer. A levegő-levegő rakéta neve a sivatagi kígyó nyomán Sidewinder lett. Úgy volt, hogy én leszek a projektért felelős tiszt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen jól látszik a rakéta végén elhelyezett üvegkupola; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Az űrhajósokat agyba-főbe vizsgálták az orvosok, a báriumos beöntést megelőző este bosszúból csípős mexikói kaját vacsoráztak. Ez Pete Conrad ötlete volt, akit első körben el is tanácsoltak. Schirra így emlékezik a történtekre:

"Conrad egyike azoknak, akiknek csak minden harmadik napon van bélmozgásuk. Az orvosok komolyan vették az esetét: miért nem képes székletmintát produkálni? Végül sikerrel járt, és egy kávészemnyit kipréselt magából, amit némi büszkeséggel vitt be a klinikára egy félliteres műanyag edényben. Lecsapta Schwictenberg asztalára, és győzedelmesen kijelentette: „Ez az öné, Tábornok.”

Pete volt az, akinek javaslatára csípős mexikói vacsorát ettünk Old Town Albuquerque-ben a báriumos beöntést megelőző este (a beöntés azért kellett, hogy megröntgenezhessék beleinket). Ez az egyetlen lehetőségünk a bosszúra – mondta Conrad hézagos fogaival és huncut mosollyal az arcán.

Harmincegyen találtattunk alkalmasnak a Lovelace klinikán, majd valamennyien az ohio-i Daytonban, a Wright Air Development Center Repülőorvosi Laboratóriumában jelentkeztünk, hogy felmérjék fizikai állóképességünket, illetve a pszichológiai vizsgálatokra is itt került sor. Bob Voas, aki a Mercury-programban hivatalos agyturkászunk maradt, elmondta, hogy átmentünk a korábbi vizsgálatokon. Most - mondta - a fizikai és pszichológia állapotunkat fogják ellenőrizni: képesek leszünk-e megbirkózni az űrbéli küldetések során jelentkező stresszel.

Emlékszem, hogy a Wright Centerben egy sötét és hangszigetelt szobába kerültem. Olyan csönd volt, hogy saját szívverésemet is hallottam. Odabenn találtam egy párnát, lehajtottam fejem az asztalra, és elaludtam. Elképzelésem sincs, mennyi időt tölthettem abban a szobában, ahogy azt sem tudom, hogy miért voltam ott, igaz, nem is nagyon érdekelt.

A Rorschach-tesztekre Daytonban került sor – ennek során tintapacákkal ellátott kártyákat mutatnak az embernek, ezekbe kell valami képet belelátni – egy pillangót, esetleg Félixet, a macskát. Conradnak egy üres lapot mutattak, ő azonban váltig kitartott amellett, hogy a lapot fejjel lefelé tartják - ezzel aztán alaposan összezavarta az orvosokat.

Conradot a Mercury-programból eltanácsolták, mivel – az orvosok szerint – személyisége miatt képtelen lenne alkalmazkodni az űrrepüléssel járó izolációhoz. Hogy mekkorát tévedhet az ember? Pete vett részt az első leghosszabb Gemini-küldetésen – Gordon Cooper társaságában nyolc napig voltak odafenn, ez akkor világrekordnak számított az emberes űrrepülések történetében. [A fenti képen Conrad balra látható.] Az Apollo 12 parancsnokaként ő lett a harmadik ember, aki a Holdra lépett. Később egy hónapot földkörüli pályán töltött, amikor a Skylab 2 parancsnoka volt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Az ötvenes évek végén rengeteg pilóta jelentkezett asztronautának, annak ellenére, hogy nem rajongtak a kapszulában való repülés ötletéért; számukra ez egy szárnyak nélküli konzervdoboz volt.

"A jelentkezők közül a leendő asztronautákat kiválogató bizottság tagjait Robert R. Gilruth a Space Task Group igazgatója, és egyben a Mercury-projekt főnöke nevezte meg [ld. a képen]. A bizottság két tapasztalt mérnökből, egy repülők teszteléséért felelős mérnökből, két orvosból, két pszichológus és két pszichiáterből állt.

A 110 jelöltet – közülük ötvennyolcan a Légierő pilótái voltak, negyvenheten a Haditengerészet repülősei, és öten a Tengerészgyalogságtól érkeztek – három csoportba osztották, és egymást követő heteken rendelték Washingtonba őket. Szerencsémre, én az első csoportba kerültem. A harmadik csoportot ugyanis soha nem hívták be. Akkora volt a lelkesedésünk, legalábbis a NASA szerint, hogy megelégedtek hetven jelentkezővel.

A jelentkezők számának korlátozása együtt járt a betöltendő álláshelyek csökkentésével – tizenkettő helyett hat asztronauták akartak felvenni. A NASA abból indult ki, hogy a kiképzés során nagyon kevesen esnek majd ki közülünk, ha egyáltalán kiesik bárki is. Ez helyes feltevés volt, de a korai lelkesedést illetően tévedett a NASA, legalábbis esetemben. Kíváncsi voltam, ezért érdeklődtem. Igazság szerint nem rajongtam a kapszulában való repülés ötletéért, ami számomra egy szárnyak nélküli konzervdoboz volt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Schirra szerint a hatvanas  években valószínűleg nem következett volna be a Challenger katasztrófája. Az űrhajósok ugyanis résztvettek a döntéshozatalban, és mindenről tájékoztatták őket.

"1975-re az űrkutatás iránti elkötelezettségünk nyilvánvalóvá vált. Ekkor azonban letértünk a pályáról. A nyolcvanas évek végére jelentős kételyek merültek fel az űrprogram célját illetően. Ki a főbűnös? A Challenger felrobbanása, ami a héttagú legénység halálát okozta. A katasztrófa aláásta az Egyesült Államok űrkutatásban betöltött vezető helyét. És szerintem évekbe telik, amíg újra visszakapaszkodunk oda, ahol voltunk.

Van egy-két tanácsom űrprogramunk tervezői számára, ezek a könyvemben elszórva itt-ott megtalálhatók. Remélem, hogy olyan szellemben olvassák majd ezeket, amilyen szándékkal írtam őket: a konstruktivitás jegyében. Bár nem fogok kesztyűs kézzel bánni velük.

Egy-két alapvető tévedés árát most fizetjük meg. Először is, megengedtük, hogy a döntés jogát elvegyék az asztronautáktól. Másodszor, a tervekkel ellentétben az űrsikló-programból teljesen más sült ki a végén; eredetileg ugyanis a legénység és a rakomány egyik pontból a másikba szállítása lett volna a feladata: ehhez képest egy űrlaboratórium lett belőle, és műholdakat állított pályára.

A megoldást a gyökerekhez való visszatérés jelenti. Amikor a hatvanas évek elején az első hét asztronauta egyike voltam, mindannyian elvégeztük a berepülő pilóta iskolát, és mérnöki diplomával rendelkeztünk, ami lehetővé tette, hogy szót értsünk a mérnökökkel. És ha az űreszköz előkészítési munkálataival, a repülési tervvel, vagy akár szervezeti kérdésekben nemtetszésünknek adtunk hangot – amit gyakran megtettünk – szavunk nem pusztába kiáltott szó maradt.

Az Apollo-s küldetésem előtt például elleneztem a gyorsított ütemű munka bevezetését, ami azt jelentette, hogy a technikusoknak hétvégén is dolgozniuk kellett volna. Tudom, hogy a Challenger legénységét nem tájékoztatták a szilárd hajtóanyagú rakétákban található O-gyűrűk állapotáról. Ha ezt megteszik, a küldetést valószínűleg elhalasztották volna."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

 Eisenhower elnök civileket akart a világűrbe küldeni, végül azonban mégis a katonai berepülő pilóták közül válogattak. A jelölteknek 25-40 év közöttinek, és legfeljebb 180 centi magasnak kellett lenniük.

"1959. február 2-án berendeltek a Pentagonba, de halvány sejtésem sem volt, hogy miért. Titkos utasítást kaptam, ami mindössze egyetlen támpontot tartalmazott: az eligazításon civilben kellett megjelennem. Később megtudtam, hogy Eisenhower elnök ragaszkodott ahhoz, hogy az "embert-az-űrbe"-programot civilek valósítsák meg. A részvételhez tehát egy időre el kell hagynom a Haditengerészetet.

Egy díszteremben találtam magam pár tucat hozzám hasonló fickó társaságában – volt köztük egy-két haditengerész cimbora, berepülő pilóták – szintén utcai ruhában. Fenn a színpadon pedig három úriember állt a NASA-tól.

"1958. december 17-e volt a Wright-testvérek első repülésének ötvenötödik évfordulója, ekkor jelentette be T. Keith Glennan, a NASA vezetője az emberes műhold programot. Ezt Jupiter fiáról Mercury-nak nevezték el, aki az ókori rómaiak számára a biztonságos hazatérést szimbolizálta. 1959 januárjában a NASA a St. Louis-i McDonnell Aircraft Corporation-t bízta meg az űrhajó megépítésével. A szerződésben azonban nem űrhajóról, hanem kapszuláról volt szó – ezzel a tévedéssel egy ideig együtt kellett élnünk.

Februárban jött el az ideje annak, hogy kiválasszák a pilótákat. Bár Eisenhower elnök azt szerette volna, ha a projekt nem azonosítható a fegyveres erőkkel, az a bölcs döntés született, hogy a legénységet a katonai berepülő pilóták közül választják ki. Összesen 508 szolgálati kartont néztek át, ezek közül 110 felelt meg a minimális követelményeknek: a felsőfokú végzettséggel rendelkező jelölteknek huszonöt és negyven év közöttinek kellett lenniük, nem lehettek magasabbak 180 centinél, és így tovább."

(A képen a Mercury-kapszula látható, ezt a kifejezést gyűlölte Schirra. A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)