Űrlap

A Challenger katasztrófájában közrejátszott az is, hogy az űrsiklókat nem berepülő pilóták vezették, és túl sokan voltak a fedélzeten. Akárcsak egy bombázón. A fenti kép 1990-ben készült, épp az utolsó simításokat végzik az Endeavour űrsiklón.

"Berepülő pilótaként az én világom mindigis a vadászgépek világa volt. Soha nem repültem bombázóval. Egy bombázó pilótafülkéje számomra egy rakás pasast jelent, akik jobbra-balra nyúlnak, szivaroznak, és pont úgy néznek ki, mint Curtis LeMay, aki még ifjú haditengerész-pilóta koromban volt a Stratégiai Légierő-parancsnokság tábornok-parancsnoka.  Egy sokmotoros gépen mindig akad hely a személyzeten kívül további emberek számára: amikor egy B-1-es 1987 szeptemberében lezuhant, hatan tartózkodtak a fedélzetén, de csak négy katapultülés volt a gépen.

Ugyanez vezetett az űrsiklók esetében a tragikus Challenger balesetéhez 1986 januárjában. Az űrsiklók előtt – a Mercury-, a Gemini- és az Apollo-programokban – az asztronauták mind repülősök voltak. Egyedül csak a geológus Harrison Schmitt került be úgy a programba, hogy nem volt repülési tapasztalata, de egy pilóta kiképzésen menetközben ő is átesett, mikor szóba került nála az űrutazás. Mire azonban Schmitt az Apollo 17 fedélzetén a Holdra indult, már kész vadászpilóta lett belőle.

Az első űrsiklókat még berepülő pilóták vezették – John Young, Bob Crippen, Joe Engle, Gordon Fullerton. Aztán a NASA másokat is kezdett a fedélzetre engedni, olyanokat, akiket küldetés- illetve hasznos teher specialistáknak hívtak. Szerepük nagyjából olyan, mint egy bombázó legénységében a tüzéré és a navigátoré. A specialistáknak fontos feladataik vannak, de nem szabad összetéveszteni őket a pilótákkal. Emiatt nem lenne szabad asztronautának hívni azokat, akik konkrétan nem az űrhajót vezetik."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

A leendő amerikai űrhajós Észak-Koreában megtanulta a halhatatlanságot: megtanult hinni abban, hogy nem érheti találat. Ennek ellenére eltalálták.

"A MiG-ek kemény ellenfelek voltak, még az F86-osok számára is, ami inkább egy súlycsoportban volt velük. Megesett, hogy az F84-ben [ld. a képen], ami klasszisokkal gyengébb gép volt, alacsonyabb magasságra kellett buknunk. Az F84-es egy egyenesszárnyú gép, és odalenn a deltaszárny nem sokat segít. Így aztán kisebb íven tudtunk megfordulni, vagy legalábbis a MiG-kel együtt. Ez sokszor nem volt az ínyükre, és inkább visszaemelkedtek a magasba. Számos alkalommal haditengerészeti manőverekhez fordultam segítségért, és a MiG pilótákat szemlátomást meglepte, hogy haditengerész taktikát tapasztalnak a Légierő egyik gépén, így aztán gyorsan búcsút vettek tőlem. Ennek ellenére pengék voltak. Ismerték a taktikánkat.

A második MiG-et közvetlen légiharcban szedtem le. A levegő párás volt, és nagy túlerő volt velünk szemben. Meglepő, milyen jól teljesítettünk az ilyen napokon. A fegyelem minden másnál többet számított. Rájöttünk, hogy nem kell feladnunk. Megtanultuk leküzdeni magunkban ösztönös félelmeinket, amit egy ránk irányított fegyver torkolattűzének látványa okozott, ahogy megtanultunk hinni abban, hogy nem érhet találat minket.

Egyszer a Haditengerészeti Akadémián elmeséltek nekünk egy frontkatonákról szóló történetet. Egy szakaszvezető azt mondta az embereinekk, hogy harminc katona közül csak ketten érik meg a másnapot. Ennek hallatán mindenki ezekkel a szavakkal fordult a társához: „Részvétem, cimbora.” Ez egy tudatalatti meggyőződés, és mihelyt rájössz, mekkora ostobaság is ez valójában, abban a pillanatban már túl okos vagy a bevetéshez.

A fatalizmus a harci attitűd fontos alkotórésze. Ahogy ebben az értelemben a közömbösség is az, mivel nem vagy tudatában annak, milyen szörnyű is az. Láttam halált, de személytelen volt – egy repülő alábukott, a pilóta agóniáját azonban nem láttam. Ez igaz akkor is, amikor én kerültem közel a halálhoz. Egyszer eltalált egy légvédelmi üteg, és jókora lyukat ütött F84-sem szárnyán. Kissé meglepődtem, de nem foglalkoztam a dologgal. Később döbbentem rá: ha a becsapódás egy méterrel odébb, balra éri a gépet, csúnyán végződött volna a napom.

Koreában négy barátomat lőtték le, és csak egyet sikerült közülük megmenteni. Egy hidroplán vette fel az ingoványból, majd arra a szigetre szállította, ahol a titkos radarállomásunk működött. Innen azonnal hazaküldték, mivel önmagát tette ki veszélynek azzal, hogy tudott a sziget létezéséről. Végignéztem, amint a hidroplán felvette, mivel én biztosítottam a helyszínt, nehogy az észak-koreai katonák fogságába essen. A megölt barátok esetében egyszerű szabályt követtem. Egy meghatározott ideig fekete karszalagot viselsz, ha nem is szó szerint, de a fejedben. Aztán leveszed. És nem foglalkozol többé a veszteséggel."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Az amerikaiak a rádióban vonatoknak hívták az ellenséges koreai repülőket. A leendő űrhajós egyet leszedett közülük, örömködése miatt kis híján eltiltották a repüléstől.

"Néha a küldetés jellege miatt közvetlen légiharcba keveredtem a MiG-ekkel, így például akkor, amikor B29-eseket fedeztem bombázásaik alkalmával, Észak-Korea felett. Amikor a MiG-ek támadtak – a rádióban csak vonatoknak hívtuk őket – úgy tűnt, hogy mindent elárasztottak. Egy szigeten volt a radarállomásunk - a koordinátája szigorúan titkos volt - és a szárazföld felől érkező MiG-eket érzékelte: két vonat itt, három vonat ott, és így tovább.

Aznap a MiG-ek sikeresen bekerítették F86-osainkat, és épp egy igen rázós helyzet alakult ki azok számára, akik hozzánk hasonlóan F84-esekkel repültek, vagy történetesen britek voltak, és Gloucester Meteorjaikban repültek velünk együtt. Észrevettem egy MiG-et, amint épp egy B29-es alól bukkant elő, elpuffogtatta munícióját, én meg rátapadtam. Nem egy klasszikus vadászmanővert hajtottam végre. Ő lassú volt, én meg pont fölötte voltam – jókor, jó helyen. Én vettem őt előbb észre, ez a túlélés művészete. Ezzel meglett az első MiG-trófeám. Önfeledt  hangulatba kerültem, de közben próbáltam arra koncentrálni, hogy a győzelmi mámor ne tompítsa el figyelmemet, és érzékeimet.

A legjobb rész a bázisra való visszatérés volt. Egy tűzkeresztségen átesett haditengerész gyerek voltam, egy MiG-gel a számlámon, és nem féltem megmutatni a Légierőnek, hogy visszajöttem a küldetésből. Áthúztam a repülőtér fölött olyan alacsonyan, amilyen alacsonyan csak tudtam, majd felhúztam a gép orrát, és két Immelmannt csináltam - egyiket a másik fölé. (Az Immelmann egy félhurok [ld. a képet], amit Max Immelmannról, egy I világháborús német repülősről neveztek el.)

A hurok második feléből úgy jöttem ki, hogy alig valamivel volt csak nagyobb sebességem, így nem sokon múlt, hogy átesem: ekkor két Légierő pilóta T33-asaikban elhúzott mellettem. Tönkretették a show-t, ahogy mifelénk mondják, de ez mit sem vont le a buli értékéből. A Bázis parancsnoka egy Red Mason nevű ezredes volt, aki a sárga földig leszidott engem. Önelégült vigyoromtól persze csak még dühösebb lett. „Csak így tovább” – figyelmeztetett, „és teszek róla, hogy ne repüljön többet”. Hivatalosan ilyen mutatványokat tilos volt bemutatni, de hát a harcosok már a lovagi tornák óta végeznek ilyen rituálékat."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

A leendő asztronauta nyolc hónap alatt kilencven bevetésen vett részt Koreában, vasútvonalakat bombázott, és a képen látható Mig 15-ösökre vadászott.

"Koreában nyolc hónap alatt kilencven bevetésen vettem részt, és két Miget lőttem le. A fő feladatunk levegő-föld támadás volt – az ellenséges létesítményeket és a közlekedési hálózatot – általában a vasútvonalakat – bombáztuk.

Amikor elsőként megpillantottuk az észak-koreai Mig 15-ösöket felénk repülni, válogatás nélkül ledobtuk bombáinkat, hogy könnyebbek legyünk, és ezáltal jobban tudjunk manőverezni. Látva a pazarlást, az észak-koreai pilóták befejezettnek nyilvánították küldetésüket, és leléptek. A későbbiekben bombáinktól mindaddig nem szabadultunk meg, amíg hatótávolságon belül nem kerültek a Migek.

Egyszer épp egy mozdony elleni légitámadásból jöttem ki, amikor megláttam, hogy két koreai tüzet nyit rám. Ettől megőrültem, így visszaszáguldottam, és megsoroztam őket a géppuska-állásból. Azt nem tudtam megállapítani, hogy leszedtem-e őket, de az akciótól kétségkívül jobban éreztem magam. Aztán rádöbbentem, mekkora ostobaság a gép és jómagam tudását arra fecsérelni, hogy a földön lézengő pár fickóra lődözzek. Kialakult bennem egyfajta józan értékítélet, amihez következetesen tartottam magam - még akkor is, ha olykor-olykor legszívesebben pont az ellenkezőjét tettem volna."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

1945-ben Japán még az Egyesült Államok ellensége volt, pár évvel később, a Koreai háború idején viszont már a szövetségese. Ez az amerikai katonáknak is feltűnt.

Fáradságos utunk volt, mire eljutottunk az Itazuke légibázisra: vonattal átszeltük az Egyesült Államokat, majd a kaliforniai Travis légibázisról szállítottak minket Japánba. A tiszti negyedben szállásoltak el minket - kunyhókban, ahol a tornácon berendezett emeletes priccseken aludtunk. Emlékszem, hogy az első éjszaka elmerengtem a helyzeten, mielőtt mély álomba szenderültem volna. Utoljára 1945-ben gondoltam Japánra, amikor Okinawában vettem részt bevetésen. Most viszont Japán a szövetségesünk volt.

Egy szál alsógatyában, lepedővel takarózva aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy egy szobalány áll a priccsem mellett. Hívjuk kulturális sokknak, vagy egyszerűen csak udvariasságnak, mindenesetre én két óráig nem keltem ki az ágyból, amíg a hölgy nem végzett teendőivel.
Japánban csak rövid időt töltöttünk. Innen ugyanis hosszú volt a repülőút célpontjainkig – át a Tsushima szoroson a dél-koreai Pusan kikötője fölött, majd északnak kellett repülni, el egészen a 38. szélességi fokig. Ezután bázisunkra már porzó üzemanyagtartályokkal tértünk vissza.
Egy hónapon belül alakulatunk egy dél-koreai bázisra költözött, a taegui K2-re. A Légi Gárda repülőosztályának pilótái körében nagy tiszteletre tettem szert. Valamennyien minimum 15 éves repülőmúltra, és legalább 3000 repült órára tekinthettek vissza, ennek megfelelően csillaggal és koszorúval ellátott szárnyakat viseltek veterán státuszuk megjelenítésére. Kezdetben sértve érezték magukat, amikor a koszorút WC-ülőkének hívtam, de rövidesen már értették sajátos humorérzékemet.
 
Mindenkit irigyeltem, aki a P51-et vezethette. Dögös gép volt, amit Harrison Storms, a North American egyik mérnöke tervezett, őt a későbbiekben módom lesz jobban megismerni. Storms a North American részéről a NASA X-15 rakétahajtású repülőprogramjának a vezető mérnöke volt. És amikor a North American megkapta a szerződést a NASA-tól az Apollo holdkomp megépítésére, Stormst bízták meg a projekt felügyeletével.  

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

A vadászpilóták inkább Koreába mentek, csak nehogy kadétokat kelljen repülni tanítaniuk. Abba nagyobb eséllyel belehaltak volna. A képen látható típustól is viszolyogtak.

"1950 nyarának elején a Hatodik Flottával épp egy Földköri tengeri kiküldetésen vettünk részt, ez volt az első alkalom, amikor a fedélzeten F9F2-k voltak. A Midway anyahajón utaztunk, amit egy másik is elkísért: ezen az F2H Banshee-ból álló vadászszázad állomásozott – utóbbit a McDonnell gyártotta. Tudtam, hogy abból a századból pár srác bekerült a Légierő csereprogramjába. A program lehetőséget biztosított a fiatal tisztek részére, hogy egy év erejéig kipróbálják magukat a Légierőnél, és fordítva. Az elgondolás szerint, így jobban megismerik, miként mennek a dolgok más szolgálatoknál, majd, amikor elérik azt a szintet, hogy közös hadműveletekben is részt vegyenek, tudni fogják, hogyan kommunikáljanak egymással.

Kiküldetésünk idején, 1950. június 25-én kitört a koreai háború. Visszatértünk Quonset Point-ra, de a másik anyahajót egyenesen a Távol-Keletre vezényelték. Rájöttem, hogy a Banshee repülőszázad tisztjeiből nem lehet feltölteni a cserehelyeket. Megcsillant a lehetőség, hogy harci pilóta legyek Koreában a Légierőnél, és nem sokat hezitáltam.

A COMAIRLANT (Haditengerészeti Légierő Atlanti Parancsnokság) főhadiszállására repültem a virginiai Norfolkba, ahol bejelentettem a csereprogramban való részvételi szándékomat. Velem együtt egy társamat is, Alfred „Ace” O’Neal-t, is előterjesztettem. Harci küldetést akartam, de egyúttal a kiképzőpilóták sorsát is el akartam kerülni. Semelyikünk nem lelkesedett ugyanis az ötletért, hogy kadétokat tanítson, akik a kiképzés során bármikor kinyírhatnak minket. Emellett a picurka SNJ-kkel való repülés gondolata sem volt vonzó alternatíva. Magasabbra, messzebbre és gyorsabban akartunk menni – mégpedig a legmodernebb sugárhajtású gépekkel. Ha az első asztronautákat maximalisták voltak, katonai repülősként mi úgyszintén azok voltunk.
Amikor visszatértem Quonset Pointba, felhívtam Ace O’Nealt. „Megcsináltuk” – mondtam. „Te is rajta vagy a listán.” Ezután Washingtonba, a Pentagonba rendeltek egy csereprogrammal kapcsolatos eligazításra.

Itt jön trükkös Schirra újra a képbe. Volt egy jóbarátom, Slade Nash a West Pointból, aki a Légierő századosaként pentagoni főhadiszállásokon ténykedett. Nash beszélt nekem a Nemzeti Gárda arkansasi repülőosztályáról, amit éppen a virginiai Hamptonban található Langley Légibázisra vezényeltek át – ez egy P51-esekből álló egység volt, amik repülőit épp sugárhajtású gépekre kívánták cserélni, majd irány Korea. Ace O’Neal egy F86-os vadászszázadba került, amiért én kellőképpen irigyeltem is őt, mivel az F86 egy nagyon dögös gép volt. (Mint később kiderült, Ace végül egész csereprogramját az Otis Légibázison töltöttem, nem messze a Rhode Island-en található Quonset Point-tól.) Langleyben csatlakoztam az Arkansasi Nemzeti Gárda repülőosztályához.

Visszatekintve, ez volt karrieremben az a pont, amikor kezdtem kiválni a mezőnyből. Elkezdtem megmászni a zikkuratot, amiről Tom Wolfe "Az Igazak" című könyvében beszél. Azzal, hogy cserejátékosként bekerültem a Légierőhöz, a Koreába küldött húsz haditengerész repülős egyike lettem.

Amikor Langleybe érkeztem, rádöbbentem, hogy csak a parancsnok - egy ezredes - ült sugárhajtású gépben: ő már egy teljes órát eltöltött egy T33-as hátsó ülésén.
Úgy volt, hogy a Republic gépét, az F84 Thunderjet vadászbombázót kapjuk meg.
Kipróbáltam az F84-est, majd segítettem az alakulat többi tagjának kiképzésében. Két hónappal később már Koreában voltunk: a japán Itazuke Légibázisról repültünk az Észak-Korea fővárosától, Phenjantól északra fekvő területekre."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

A córesz akkor van, ha egy vadászpilóta sugárhajtású gépből propelleresbe ül át. Mert akkor kis híján lezuhan.

"Sugárhajtású repülőre a Légierő F80-asában, a Lockheed Shooting Star vadászgépében képeztek ki Pensacolában [ld. a képet]. Amikor visszatértem a századomhoz, akadt egy meleg helyzetem az F8F-fel, ami a sugárhajtóműves, illetve a propellerreles repülők közti eltérés számlájára írható.

Egy sugárhajtású vadászgépen ugyanis nem nagyon kell használni az oldalkormányt. A hajtóműben nincs nagy nyomaték, így egyszerűen csak irányba állítod a gépet: olyan mintha egy drótkötél mentén vitorláznál. Ezzel szemben egy propelleresen sokat kell használni az oldalkormányt, hogy a hajtómű nyomatékát kompenzáljuk. Erről az alapvető szabályról feledkeztem meg, amikor a sugárhajtású tanfolyamot követően első alkalommal szálltam fel F8F-esemmel. És kis híján le is zuhantam.

1949-ben a VF71 század egy új kapitányt kapott John Starr Hill személyében, aki majd az Apollo-program isorán kerül ismét a látóhatárra. Ekkor az F9F2-re kerültünk: a Grumman Panther volt a Haditengerészet első bevethető sugárhajtású vadászgépe.

Eddig a pontig a Grumman volt a Haditengerészet vadászrepülőinek fő beszállítója, de a McDonnell, a North American és a Douglas is kezdett feljönni, és beszálltak a versenybe. Azokon a korai, egy számjeggyel jelölt típusokon a második betű a gyártót jelölte - a Grumman esetében ez az "F"-betű volt (F8F), a McDonnellé betűjele a "H" volt (F2H), a Douglasé a "D" (A4D), és a Lockheed által gyártott gépek pedig a "V" jelölést kapták (P2V).

Amikor azonban a gépek két számjegyűek lettek, mint például az F14-es, a gyártók betűkódja eltűnt. Ettől kezdve egyszerűen csak fura számokat használtunk - pont úgy, ahogy ezt a Légierő korábban is tette, és amiért sokszor kárhoztattuk is őket.

Hogy még tovább bonyolítsuk a dolgokat, ott volt például a Légierő F80-asának esete. A Haditengerészet oktatógépeként az a típus, amivel Pensacolában repültem, a TV1 (együléses) és a TV2 (kétüléses) kód alatt futott. A típus oktatóverziója viszont a Légierőnél a T33 volt, ezt hívták T-bird-nek is."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Vészhelyzetben a vadászpilóta reakcója olyan, mint a pislogás a pofon előtt: ösztönösen jön.

"A kedvenc sztorim Al-lel kapcsolatban ez [ekkortájt Al Rothenberg volt Schirra felettese a Haditengerészetnél]: Quonset Pointnál épp lőgyakorlaton vettem részt, és egy F8F-fel repültem: 20 milliméteres ágyúval lőttem mozgó célpontokra. Azt gondoltam, hogy átkozottul fasza repülős vagyok, így a célpontok mellett simán végigrepülhetek, hogy megnézzem, hány találatom volt. A pilótafülke tetejével majdnem súroltam a célpontokat, miközben kisilabizáltam a színeket, amit a lövedékeim csúcsára szerelt festékpatronok hagytak rajtuk.

Négy közül ez volt az első sorozatom, és már landolni készültem, amikor egy P2V által okozott turbulenciába kerültem - ez egy sokmotoros Lockheed Neptune volt, ami épp előttem szállt le. F8F-esemmel megpördültem, és azon kaptam magam, hogy fél méterrel a leszállópálya fölött repülök - fejjel lefelé. Ez elég hülye egy helyzet, mondtam magamnak, így felemelkedtem, megfordultam, mintha csak szándékosan így terveltem volna ki az egészet: Rothenberg legalábbis pontosan ezt gondolta, miközben mutatványomat a földről végignézte.

Gyakorlatilag hülyére rémültem, de ösztönösen képes voltam a gépet biztonságba manőverezni. Ez olyan, mint a pislogás a pofon előtt. Egy vészhelyzetben megteszel mindent, ami az életed megmentéséhez szükséges: ilyen helyzetben azonban egy rossz döntés esetén nincs javítási lehetőség.

Mikor landoltam, és a géppel a helyemre gurultam, Rothenberg már várt rám. Ő volt a kapitány, és egyben a parancsnok-helyettes is: a hajamat is leüvöltötte. Én csak egy főhadnagy voltam, de tudomást sem vettem róla: kikecmeregtem a gépből, négykézlábra ereszkedtem, és megcsókoltam a földet.

"Mi a fenét csinál?" - így Rothenberg.

"Csak örülök, hogy élek" - feleltem.

1988-ban John Brannon, egy nyugdíjas haditengerész repülős felhívott, az VF71-ben ő fedezett oldalról a VF71 században. "Emlékszel még rám?" - kérdezte. "Hogyne" - feleltem. "Kapcsolj a Channel 10-re" - mondta. Odakapcsoltam a TV-t. Épp egy bokszmérkőzést közvetítettek, és ott volt Al Rothenberg. Korábban maga is bokszolt, ezúttal viszont ő volt a bíró."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen Wally Schirra látható.)

A gyilkológép az F8F volt. Schirra kedvenc géptípusában sok jóbarátja meghalt, mégis ez volt a kedvenc repülője. Nem emiatt.

"1948 június 10-én mielőtt még Quonset Pointra vezényeltek volna, J1362-es haditengerészeti repülős lettem. Négy nappal korábban azonban egy másik jelentős esemény is történt velem: három év után hadnagyból végre előléptettek. Ez jól illeszkedett a háború utáni évek gyakorlatába, de mégis hosszú időnek tűnt.

A VF711 vadászszázadban az F8F-et repültem, ez volt akkor is, és ez ma is a kedvenc gépem. Az F8F egy volt a macskákról elnevezett Grumman-sorozatból: F4F Wildcat, F6F Hellcat, F8F Bearcat, F9F2 Panther, F9F6 Cougar, F11F Tiger, F14F Tomcat. Igazából az F8F nem olyan gép, amibe belemászol, sokkal inkább a gépet szíjazod magadra - ez az egyik oka annak, amitől olyan izgalmas vele a repülés. Légiharcban sosem vettem részt ezzel a típussal.

A koreai háború kitörésekor sugárhajtású gépeket vezettem. Valójában az F8F-et amerikai részről egyetlen háborúban sem vetették be, bár Vietnámban a dél-vietnámiak azért repülték a típust. Szerettem az F8F-et, de az is tagadhatatlan, hogy a századból sok jóbarátot elvesztettem miatta, főleg, amikor az F8F1-ről átálltunk az F8F2-re. Utóbbinak ugyanis automata üzemanyag-adagolója volt, ami valami olyasmi, mint az autók esetében az automata sebességváltó. Emiatt aztán a hajtómű szikrázni kezdett, majd leállt - mindezt az anyahajóra való leszállási manőver kellős közepén tette. Ha viszont egy F8F bezuhant az óceánba, lehetetlenség volt a pilótát kimenteni belőle, mivel a gép fogságába került.

Pár Földközi-tengeri kiküldetésben is volt részem az F8F-fel (nagyon odafigyeltem, hogy kiküldetésnek, ne pedig hajóútnak hívjam, erre ugyanis általában ugranak a haditengerész-feleségek.) A kiküldetések tapasztalatszerzésnek is jók voltak, hiszen első századparancsnokom tisztes háborús veterán volt - a II. világháborúban Chick Smith számlájára 10,5 japán gépet írtak.

Smith-t később Al Rothenberg váltotta, aki a II. világháborúban PBY-okkal [hidroplánnal] repült. Alapvetően eretnekségnek tartottam, hogy személyében egy "repülőcsónakos" lett a vadászgép-egység parancsnoka, de aztán bebizonyosodott, hogy tévedtem: kiváló vezető volt, aki keménysége mellett a srácok jó közérzetére is odafigyelt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Első találkozásukkor fejen állva itta a martinit Schirra első parancsnoka. Barátok is lettek.

"1948 júniusában kaptam meg pilótajelvényemet, és első vadászgép századomhoz, a VF71-hez vezényeltek a Rhode Islanden található Quonset Pointra. Joe-val együtt érkeztünk meg egy péntek délután, épp időben az italakciókhoz. Elmentem a Tiszti Klubba, és a parancsokomat, Armistead Burwell Smith-t kerestem. A szoba egyik sarkába irányítottak, ahol Smith parancsnok épp fejen állva ivott martinit. Életreszóló barátok lettünk, az űrprogramban különösen hálás voltam "Chick" Smith teljesítményéért: bebizonyította, hogy az ember mínusz 1 g-nél is képes inni. Amikor később az orvosok azon problémáztak, hogy lehet-e inni a súlytalanság állapotában, zéró g-nél, elmeséltem nekik a fejjel-lefelé fordított parancsnok esetét.

A repülős kiképzés közel két évig tartott, és 1947-ben Dallasban kezdődött. Jo végignézte, ahogy a Yellow Peril nevű kétfedeles géppel egyedül repültem. Kiképzésem során számos haditengerészeti támaszpontra vezetett az utam: a texasi Corpus Christibe, a floridai Pensacolába, a szintén floridai Jacksonvillebe, majd onnan ismét vissza, Pensacolába. Az SNJ-vel, a Haditengerészet gyakorlógépével anyahajókon való landolásra képeztek ki, az első vadászgépem az F6F, a Grumman Hellcat lett.

Egy szerencsés véletlent azóta is fordulópontnak tekintek. Ez akkor történt, amikor már épphogy csak megtanultam repülni, de még nem kerültem egy adott géptípusra. Bizonyos Pinky Howard nevű diáktársammal egyszerre érkeztünk az ügyintézői pulthoz. Ő egy évvel fölöttem járt Annapolisban, és nemrég léptették elő haditengerész főhadnaggyá. A hölgy az ablak mögött azt mondta, hogy mindössze két hely van: egy vadászgépre, egy pedig hidroplánra szól, így sorsot kell húznunk.

Howard kikelt magából. Hogyisne, mikor ő a rangidős, én pedig csak egy hadnagy vagyok. A hölgy erre előadta a jó öreg példabeszédet a hadnagyok és a főhadnagyok közti rangsorról, ami olyan, mint a kurvák közt a szüzesség, és arra kért minket, hogy húzzunk sorsot. Howard húzta a rövidebb szalmaszálat, ezzel vízikormányos lett belőle - ez a fogalom a repülőcsónakok irányítószervére utal. Én mehettem vadászgépre, Pinky pedig pár év múlva leszerelt."

"Mindaddig, amíg nem repültem a világűrben, sokszor meggyűlt a bajom a saját nevemmel. Senki nem tudta ugyanis rendesen kiejteni. Azoknak, akikkel jóban lettem, a szájukba rágtam: "Ájvé - Szkájré".

A Haditengerészeti Akadémia egyik történelem tanárában még az a lehetőség is felmerült, hogy rokoni szálak fűznek William L. Shirerhez, a II. világháború európai szakértőjéhez. Nem tagadtam, így sikerült átevickélnem a vizsgán.

A feleségem, Jo, egy szép napon Skyray-nak kezdett szólítani - a mai napig így hív, ha ugratni akar. Idővel megszerettem ezt a nevet. A Skyray pont úgy hangzik, mint a Schirra, ráadásul az F4D-nek, a Haditengerészet vadászgépének is ez volt a neve, amit berepülő pilótaként először vezettem a maryland-i Patuxent Riverben. Az egészben az a legjobb, hogy ezt a nevet mindenki felismeri. Régen a CB-rádión is Skyray volt a hívójelem."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)