Űrlap

Az óriási sajtóérdeklődés ellen a Life magazinnal kötött kizárólagos szerződéssel védekeztek az első asztronauták. Volt, aki évi 12 ezer dollárt kapott a "személyes történetekért".

"Mindannyian veterán berepülő pilóták voltunk: hét, sok szempontból csiszolatlan fiatalember, akiket meglehetősen felkészületlenül ért a hirtelen jött hírnév, ami Amerika első asztronautái részére kijárt. Többé-kevésbé mindannyian kisvárosi srácok voltunk, és olyan helyekről származtunk, mint a wisconsini Sparta, ahol Deke Slayton egy farmon nőtt fel, vagy mint a New Hampshire-i East Derry, Al Shepard szülővárosa, illetve a New Jersey-i Oradell, ahol én töltöttem a gyerekkoromat. Ráadásul, katonatisztként a világtól teljesen elszigetelve éltünk.

Közülünk csak John Glenn [ld. a képen] ismerte a hírnevet, mivel az ország átrepülésének rekordját követően a „Name that Tune” című televíziós kvízműsorban szerepelt. Ez volt az a pillanat, amikor a hősök hősévé akart válni, és ez sikerült is neki. Korábban azt hallottam róla, hogy egy tipikus, ízig-vérig tengerészgyalogsági vadászpilóta: féktelen, aki nem ismer se istent, se ember – mindenesetre már nem ilyen volt akkor, amikor megismertem.

1959 áprilisában egy washingtoni sajtótájékoztatóra került sor, ami elég ijesztő pillanat volt számunkra, mivel ekkor néztünk először farkasszemet a riporterek és fotósok dübörgő csordájával. A sajtóérdeklődés fölött érzett örömünket mérsékelte az a tudat, hogy ettől kezdve magánéletünk sincs biztonságban. Nem győzök hálát adni Walt Bonney-nak, a NASA fő PR-esének. Ő mutatott be minket Leo DeOrsey-nak, egy adóügyekre szakosodott előkelő washingtoni jogásznak, aki felajánlotta ingyenes szolgálatait részünkre. Leo ezért legfeljebb csak repüléseinkből származó relikviákat kapott tőlünk, meg jó sok vidám percet. (Leo DeOrsey egyszer Cape Canaveralra látogatott, ahol diétás menünk felől kérdezősködött, amit bélműködésünk lassítása érdekében ettünk. Egy emberként azt feleltük: „Nem szarozunk, Leo.”)

DeOrsey készítette elő a Life magazinnal kötött szerződésünket. Hálásak voltunk az így befolyó pénzért, amit a személyes történeteinkért, saját magunk és családunk beszámolóiért kaptunk. Ezzel évi 12.000 dollárt kerestem ekkortájt, és a szerződést egyfajta biztosításnak tekintettem. Legalább ennyire fontos, hogy történeteinket csak egy-két újságírónak mondtuk el - olyanoknak, akikben megbízhattunk. A szerződést kritizálta a média, és nyílt nemtetszésüket fejezték ki Kennedy adminisztrációjának egyes tagjai is.

Végül John Glenn személyesen vezette elő ügyünket Kennedy elnöknek, akivel 1962. februári Mercury-küldetése után ismerkedett meg. John a maga visszafogott módján előadta, hogy mikor a világűrben vagyunk, hatalmas a sajtóérdeklődés irántunk – és családunk iránt. Így ahelyett, hogy egy rakás riporter dörömbölne az ajtónkon, szívesebben mondanánk el történeteinket egy szűk körnek. Máskülönben egyáltalán nem beszélünk magunkról.

Az igaz, hogy John űrrepülése idején Annie Glenn valóban nem fogadta Johnson alelnököt, holott egy Life-újságírót beengedett a házába (az Igazak című filmben kitaláció, hogy Johnson eközben dühösen sétált volna az utcán). A történtekre az a legjobb magyarázat, hogy Annie-t megnyugtatta Loudon Wainwrightnak, a Life újságírójának jelenléte, aki egyben a család barátja is volt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!