A leendő amerikai űrhajós Észak-Koreában megtanulta a halhatatlanságot: megtanult hinni abban, hogy nem érheti találat. Ennek ellenére eltalálták.

"A MiG-ek kemény ellenfelek voltak, még az F86-osok számára is, ami inkább egy súlycsoportban volt velük. Megesett, hogy az F84-ben [ld. a képen], ami klasszisokkal gyengébb gép volt, alacsonyabb magasságra kellett buknunk. Az F84-es egy egyenesszárnyú gép, és odalenn a deltaszárny nem sokat segít. Így aztán kisebb íven tudtunk megfordulni, vagy legalábbis a MiG-kel együtt. Ez sokszor nem volt az ínyükre, és inkább visszaemelkedtek a magasba. Számos alkalommal haditengerészeti manőverekhez fordultam segítségért, és a MiG pilótákat szemlátomást meglepte, hogy haditengerész taktikát tapasztalnak a Légierő egyik gépén, így aztán gyorsan búcsút vettek tőlem. Ennek ellenére pengék voltak. Ismerték a taktikánkat.

A második MiG-et közvetlen légiharcban szedtem le. A levegő párás volt, és nagy túlerő volt velünk szemben. Meglepő, milyen jól teljesítettünk az ilyen napokon. A fegyelem minden másnál többet számított. Rájöttünk, hogy nem kell feladnunk. Megtanultuk leküzdeni magunkban ösztönös félelmeinket, amit egy ránk irányított fegyver torkolattűzének látványa okozott, ahogy megtanultunk hinni abban, hogy nem érhet találat minket.

Egyszer a Haditengerészeti Akadémián elmeséltek nekünk egy frontkatonákról szóló történetet. Egy szakaszvezető azt mondta az embereinekk, hogy harminc katona közül csak ketten érik meg a másnapot. Ennek hallatán mindenki ezekkel a szavakkal fordult a társához: „Részvétem, cimbora.” Ez egy tudatalatti meggyőződés, és mihelyt rájössz, mekkora ostobaság is ez valójában, abban a pillanatban már túl okos vagy a bevetéshez.

A fatalizmus a harci attitűd fontos alkotórésze. Ahogy ebben az értelemben a közömbösség is az, mivel nem vagy tudatában annak, milyen szörnyű is az. Láttam halált, de személytelen volt – egy repülő alábukott, a pilóta agóniáját azonban nem láttam. Ez igaz akkor is, amikor én kerültem közel a halálhoz. Egyszer eltalált egy légvédelmi üteg, és jókora lyukat ütött F84-sem szárnyán. Kissé meglepődtem, de nem foglalkoztam a dologgal. Később döbbentem rá: ha a becsapódás egy méterrel odébb, balra éri a gépet, csúnyán végződött volna a napom.

Koreában négy barátomat lőtték le, és csak egyet sikerült közülük megmenteni. Egy hidroplán vette fel az ingoványból, majd arra a szigetre szállította, ahol a titkos radarállomásunk működött. Innen azonnal hazaküldték, mivel önmagát tette ki veszélynek azzal, hogy tudott a sziget létezéséről. Végignéztem, amint a hidroplán felvette, mivel én biztosítottam a helyszínt, nehogy az észak-koreai katonák fogságába essen. A megölt barátok esetében egyszerű szabályt követtem. Egy meghatározott ideig fekete karszalagot viselsz, ha nem is szó szerint, de a fejedben. Aztán leveszed. És nem foglalkozol többé a veszteséggel."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)