A vadászpilóták inkább Koreába mentek, csak nehogy kadétokat kelljen repülni tanítaniuk. Abba nagyobb eséllyel belehaltak volna. A képen látható típustól is viszolyogtak.

"1950 nyarának elején a Hatodik Flottával épp egy Földköri tengeri kiküldetésen vettünk részt, ez volt az első alkalom, amikor a fedélzeten F9F2-k voltak. A Midway anyahajón utaztunk, amit egy másik is elkísért: ezen az F2H Banshee-ból álló vadászszázad állomásozott – utóbbit a McDonnell gyártotta. Tudtam, hogy abból a századból pár srác bekerült a Légierő csereprogramjába. A program lehetőséget biztosított a fiatal tisztek részére, hogy egy év erejéig kipróbálják magukat a Légierőnél, és fordítva. Az elgondolás szerint, így jobban megismerik, miként mennek a dolgok más szolgálatoknál, majd, amikor elérik azt a szintet, hogy közös hadműveletekben is részt vegyenek, tudni fogják, hogyan kommunikáljanak egymással.

Kiküldetésünk idején, 1950. június 25-én kitört a koreai háború. Visszatértünk Quonset Point-ra, de a másik anyahajót egyenesen a Távol-Keletre vezényelték. Rájöttem, hogy a Banshee repülőszázad tisztjeiből nem lehet feltölteni a cserehelyeket. Megcsillant a lehetőség, hogy harci pilóta legyek Koreában a Légierőnél, és nem sokat hezitáltam.

A COMAIRLANT (Haditengerészeti Légierő Atlanti Parancsnokság) főhadiszállására repültem a virginiai Norfolkba, ahol bejelentettem a csereprogramban való részvételi szándékomat. Velem együtt egy társamat is, Alfred „Ace” O’Neal-t, is előterjesztettem. Harci küldetést akartam, de egyúttal a kiképzőpilóták sorsát is el akartam kerülni. Semelyikünk nem lelkesedett ugyanis az ötletért, hogy kadétokat tanítson, akik a kiképzés során bármikor kinyírhatnak minket. Emellett a picurka SNJ-kkel való repülés gondolata sem volt vonzó alternatíva. Magasabbra, messzebbre és gyorsabban akartunk menni – mégpedig a legmodernebb sugárhajtású gépekkel. Ha az első asztronautákat maximalisták voltak, katonai repülősként mi úgyszintén azok voltunk.
Amikor visszatértem Quonset Pointba, felhívtam Ace O’Nealt. „Megcsináltuk” – mondtam. „Te is rajta vagy a listán.” Ezután Washingtonba, a Pentagonba rendeltek egy csereprogrammal kapcsolatos eligazításra.

Itt jön trükkös Schirra újra a képbe. Volt egy jóbarátom, Slade Nash a West Pointból, aki a Légierő századosaként pentagoni főhadiszállásokon ténykedett. Nash beszélt nekem a Nemzeti Gárda arkansasi repülőosztályáról, amit éppen a virginiai Hamptonban található Langley Légibázisra vezényeltek át – ez egy P51-esekből álló egység volt, amik repülőit épp sugárhajtású gépekre kívánták cserélni, majd irány Korea. Ace O’Neal egy F86-os vadászszázadba került, amiért én kellőképpen irigyeltem is őt, mivel az F86 egy nagyon dögös gép volt. (Mint később kiderült, Ace végül egész csereprogramját az Otis Légibázison töltöttem, nem messze a Rhode Island-en található Quonset Point-tól.) Langleyben csatlakoztam az Arkansasi Nemzeti Gárda repülőosztályához.

Visszatekintve, ez volt karrieremben az a pont, amikor kezdtem kiválni a mezőnyből. Elkezdtem megmászni a zikkuratot, amiről Tom Wolfe "Az Igazak" című könyvében beszél. Azzal, hogy cserejátékosként bekerültem a Légierőhöz, a Koreába küldött húsz haditengerész repülős egyike lettem.

Amikor Langleybe érkeztem, rádöbbentem, hogy csak a parancsnok - egy ezredes - ült sugárhajtású gépben: ő már egy teljes órát eltöltött egy T33-as hátsó ülésén.
Úgy volt, hogy a Republic gépét, az F84 Thunderjet vadászbombázót kapjuk meg.
Kipróbáltam az F84-est, majd segítettem az alakulat többi tagjának kiképzésében. Két hónappal később már Koreában voltunk: a japán Itazuke Légibázisról repültünk az Észak-Korea fővárosától, Phenjantól északra fekvő területekre."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)