Űrlap

Úgy tűnt, hogy John Glenn nem éli túl űrrepülését: ő volt az első amerikai, aki megkerülte a Földet. A földi irányítás azt a jelzést kapta, hogy a hőpajzs elmozdult a helyéről. Ha ez igaz lett volna, John az űrhajóval együtt szénné ég a légkörbelépés során.

"Shepard küldetése sikeres volt. Öt perc tizenhat másodpercnyi súlytalanság után az Atlanti-óceánból mentették ki. Gus Grissom ugyanilyen repülésen vett részt július 21-én a Liberty Bell Seven fedélzetén. Az övé nem volt hibátlan. Az ajtót robbanópántok rögzítették, ezek röviddel a vízreszállást követően lerobbantották az ajtót, és az űrhajó elsüllyedt. Gus kis híján vízbe fulladt, amikor a víz megtöltötte a szkafanderét azon a lyukon át, ahova korábban az életfenntartó rendszer vezetéke csatlakozott. Gus később elmondta, mennyire hálás volt nekem. Az általam tervezett, a szkafandere nyakára rögzített zsilip mentette meg az életét.

Gusnak volt még egy oka a köszönetre, 1962. októberi űrrepülésem után. Ekkor még mindig nem zárult le a vita arról, miként robbanhatott le az ajtó, és voltak olyanok, akik szerint Gus véletlenül ráüthetett a detonátorra, ami aztán lerobbantotta az ajtó pántjait. Amikor kiemeltek a vízből, az űrhajómban maradtam, amíg a mentőhajó fedélzetére nem érkeztünk. Ekkor szándékosan lerobbantottam az ajtót, és a detonátor olyan erősen visszarúgott, hogy megsebesítette a kezemet: még a fémmel megerősített kesztyűt is átvágta. Gus is azok között volt, akik a fogadásomra a hajóra repültek. Megmutattam neki a kezemet. „Hogy vágtad el?" – kérdezte. „Lerobbantottam az ajtót” – feleltem. Gus mosolygott, ez őt igazolta. Így aztán bebizonyosodott, hogy sem kézzel, sem lábbal, sem térddel, sem bármi mással nem hozhatta működésbe a szerkezetet, mivel egy aprócska horzsolás sem volt a testén. Ez megerősítette barátságunkat. Gus-szal szomszédok voltunk, miután Houstonba költöztünk, és engem bízott meg végakaratának teljesítésével is.

John Glenn 1962. február 20-án kezdte meg küldetését: háromszor kerülte meg a Földet, és 4 óra 48 perc 27 másodpercet töltött a világűrben. Ez emlékezetes esemény volt az Egyesült Államok történetében. Ismét számolni kellett velünk egy olyan területen, amit eddig a Szovjetunió uralt. Húsz nappal Shepard első útja után, 1961. május 25-én Kennedy elnök a Kongresszus előtt kijelentette: „Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre.” John útja jó kezdőlökést adott a holdprogramnak.

Ugyanakkor a Friendship Seven útján voltak aggodalomra okot adó pillanatok is. Egy helyzetszabályzó segédhajtómű nem akart automata-üzemmódban működni, ezért Glennek manuálisan kellett irányítania azt. Mind az automatikus, mind a manuális rendszerekhez szükséges üzemanyag – hidrogén-peroxid – elfogyott. Ezen kívül zavaróan megnőtt a kabin páratartalma. Ennek orvoslására Glenn-nek a kialakult helyzethez kellett igazítania a szkafanderében keringő hideg víz áramlási sebességét, ami így túlmelegedett, és ez okozott neki kellemetlen perceket. Végül, egy katasztrofális információt kaptunk – ami, mint később kiderült, téves volt: a hőálló pajzs elmozdult a helyéről. [Az alábbi képen a hőpajzsra illeszkedő fékezőrakéta-csomag látható (jobbra). Ez maradt rajta Glenn űrhajóján, majd ez is esett szét a légkörbelépés során.]Az a döntés született, hogy szólni kell Johnnak, használat után is tartsa az űrhajón a fékezőrakétákat tartalmazó egységet – ezek csökkentették sebességét annyira, hogy megkezdhette a légkörbelépést. A fékezőcsomag rögzítőpántjai - szólt az indoklás - a helyén tarthatták a hőpajzsot, ha az esetleg tényleg meglazult volna. A küldetés alatt a kaliforniai Point Arguelloban voltam Capcom [Capsule Communicator -  csak ő beszélhet az űrhajóssal], így én továbbítottam az engedélyt John-nak: belekezdhet harmadik földkörüli körébe is. Egyúttal javasoltam neki, hogy csak Texas fölött válassza le a fékezőrakétákat tartalmazó csomagot az űrhajó aljáról. Így is történt. Glenn-nek a légkörbelépés során volt oka az aggodalomra, mivel a fékezőcsomag darabjai az ablaka előtt húztak el, de végül biztonságban landolt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

"Al [Shepard] rendszeresen szidta az oroszokat, amiért kutyák közül toborozzák a legénységüket, mintha csak ki akarnák gúnyolni az űrrepülés emberi komponensét. Hasonlóképp éreztünk a csimpánzokkal kapcsolatban: Ham 1961. január 31-i űrutazása azért eléggé bosszantott minket.

Viccekhez, heccekhez és jóféle ugratásokhoz folyamodtunk, valahányszor enyhíteni akartuk a feszültséget, vagy éppen az unalmat. Ahogy mindig is mondtam, a léhaság a krízis síkosítója. A gyorsító-rakétáink és az űrhajó megbízhatósága körüli bizonytalanság miatt sokszor el kellett halasztani egy-egy startot. Amikor egy adott napra túlórák árán felkészíted magad a repülésre, és kemény munkával megtanulod kontrollálni szorongásaidat, egyszer csak közbejön egy csúszás – és könnyen depresszióssá tehet. Az indítás elhalasztások rekordját John Glenn 1962 februári repülésével döntöttük meg. Odáig jutottunk, hogy már saját magunkon röhögtünk, de egyáltalán nem poénból. Így mutattuk ki a frusztrációnkat.

Landwirth volt a Holiday Inn igazgatója Cocoa Beachen, és – készülve Glenn sikerére – egy tortát sütött: a torta egy az egyben a Mercury űrhajó méretarányos másolata volt. Landwirthnek végül ki kellett bérelnie egy egész hűtőkamiont, amiben művét tárolhatta, miközben egyre csak várt és várt Glenn útjára [ld. a képet.]. Landwirth mindmáig közeli barátunk, hozzánk tartozik. Eljön a Mercury asztronauták találkozóira, és közreműködött a Mercury Hetek Alapítvány [Mercury Seven Foundation] létrehozásában is, ami egy nonprofit űrkutatást segítő ösztöndíjprogram."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Amerikában is sok mindenbe volt beleszólása a politikának. Például abba, hogy a hatvanas évek elején ki menjen a világűrbe elsőként.

"A nehézfiúk közé akkor kerültem, amikor csatlakoztam az űrprogramhoz. Tisztán emlékeztem a haditengerészeti akadémián töltött első évemre, és arra, amikor rájöttem, hogy a hozzám hasonló kadétok zöme vagy a középiskolás focicsapat kapitánya, vagy a végzős osztály diákelnöke volt. Akkor azt mondtam magamnak, hogy nem lehet mindenkiből első, de egy erőteljesen versengő hivatást választva erre nem emlékeztethetjük magunkat folyton. Miközben haditengerészeti repülősként nevet szereztem magamnak, teljesen megfeledkeztem erről. Első, asztronautaként töltött évem alatt hét srác közé tartoztam, egy elit csapat tagja voltam, ahol nem létezett hierarchia. Ez egy szempillantás alatt megváltozott, amikor 1960-ban azzal szembesültünk, hogy közülünk is kiválasztották azokat, akik repülni fognak. Egyikünk kimagaslott a többi asztronauta közül.

Egy bürokratikus szervezet – a Space Task Group (STG) – egyik ügynökségének dolgoztunk, amit aztán a houstoni székhelyű Emberes Űrhajó Központ bekebelezett – és nem tartott sokáig rájönni, hogy miben különbözött a Haditengerészettől. Álmélkodva néztük, ahogy Charlie Donlant, az STG igazgatóhelyettesét Walt Williams váltotta, aki az X15 programot felügyelte. Miközben örültünk Williams kinevezésének, aki kivívta a berepülő pilóták tiszteletét, felszálló csillagát hatalmi játék eredményének tekintettük. Felfigyeltünk a kormánytisztviselő sikere mögött húzódó politikai tényezők szerepére. Elkerülhetetlen volt a kérdés. Vajon a politika szerepet játszik majd abban is, hogy ki mikor repül majd közülünk?

A válasz egyértelmű igen. John Glenn testesítette meg Amerikát – a baseball, a hotdog és az almás pite mellett. PR-szempontból ideális választás volt, ahogy ezt be is bizonyította miután elsőként állt földkörüli pályára. Itt sietek leszögezni, hogy a politika csupán egy tényező volt, és John elsősége sokkal inkább a szerencsének köszönhető, mint bármi másnak.

Őszintén szólva zavart engem, ahogy Bob Gilruth kezelte a Mercurys legénységek kiválasztását, és ahogy a vállalat terelte a témát. Egymás között lejátszották a dolgokat, olyannyira, hogy döntésükről a médiával szinte egyidőben értesültem én is. 1960 végén Glenn-nel, Grissom-mal és Sheparddal tudatták, hogy egyikük repül majd elsőként egy Mercury-Redstone szuborbitális küldetésen. Coopert, Slaytont, Carpentert és engem csak röviddel a döntés nyilvánosságra hozatala előtt tájékoztattak. A Life-magazin az aranycsapat, a három fő-főasztronauta fotójával a címlapon, és egy róluk szóló cikkel rukkolt elő: mi, négyen pedig nagyon le voltunk sújtva. [Az alábbi képen baloldalt John Glenn, jobbra fent Gus Grissom, alatta Al Shepard látható.]

A NASA mindenáron fenn akarta tartani a három teljesen egyenlő űrutazó mítoszát, de már jóval korábban világos volt számunkra, hogy Al Shepard repül az első Redstone-nal, majd Grissom következik, és csak utána Glenn. John dühös lett, amikor megtudta, hogy ő lesz Al tartaléka, de ebbe a történetbe nem szeretnék belemenni. Ma nagyon közeli barátságban vagyunk mind a heten, és nem szeretnék régi sebeket felszakítani. Nincs miért. Korábban kritizáltam Chuck Yeagert mások lenézésért, amit látszólag azért tett, hogy mások kárán jobb pozícióba kerülhessen. Nekem erre nincs szükségem.

John lehet, hogy boldogtalan volt, viszont leleményes. Rövidesen már azt vallotta, hogy igazából nincs is szükség egy harmadik szuborbitális repülésre, és rövidesen azon kaptam magam, hogy Deke-kel, Scott-tal és Gordoval karöltve John véleményét támogatjuk. Mind a négyen – mint később kiderült – a kezére játszottunk. Neki ajándékoztuk az első földkörüli repülést. Mi az első, a második, stb. repülésben gondolkoztunk. A földkörüli és a szuborbitális repülés közötti különbség nem volt számunkra annyira nyilvánvaló. Képzelheti az Olvasó meglepetésemet, amikor John lett AZ első amerikai az űrben, pont úgy, ahogy azt a kezdettől fogva eltervezték. Csak hát nem így történt. Az történt ugyanis, hogy Gilruth 1961. február 21-én behívott minket az irodájába, pont aznap, amikor a Mercury-Atlas, az MA 2 tesztje sikerült – és bejelentették a döntésüket. Al repül elsőként, majd Gus, és utána John. Valamennyien kezet fogtunk Al-lal, gratuláltunk neki, és ezzel el is volt intézve a dolog, bár nem csak én voltam az egyetlen, akinek ez a nap úgy emlékszem, mint az őket tőlünk elválasztó napra."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az óriási sajtóérdeklődés ellen a Life magazinnal kötött kizárólagos szerződéssel védekeztek az első asztronauták. Volt, aki évi 12 ezer dollárt kapott a "személyes történetekért".

"Mindannyian veterán berepülő pilóták voltunk: hét, sok szempontból csiszolatlan fiatalember, akiket meglehetősen felkészületlenül ért a hirtelen jött hírnév, ami Amerika első asztronautái részére kijárt. Többé-kevésbé mindannyian kisvárosi srácok voltunk, és olyan helyekről származtunk, mint a wisconsini Sparta, ahol Deke Slayton egy farmon nőtt fel, vagy mint a New Hampshire-i East Derry, Al Shepard szülővárosa, illetve a New Jersey-i Oradell, ahol én töltöttem a gyerekkoromat. Ráadásul, katonatisztként a világtól teljesen elszigetelve éltünk.

Közülünk csak John Glenn [ld. a képen] ismerte a hírnevet, mivel az ország átrepülésének rekordját követően a „Name that Tune” című televíziós kvízműsorban szerepelt. Ez volt az a pillanat, amikor a hősök hősévé akart válni, és ez sikerült is neki. Korábban azt hallottam róla, hogy egy tipikus, ízig-vérig tengerészgyalogsági vadászpilóta: féktelen, aki nem ismer se istent, se ember – mindenesetre már nem ilyen volt akkor, amikor megismertem.

1959 áprilisában egy washingtoni sajtótájékoztatóra került sor, ami elég ijesztő pillanat volt számunkra, mivel ekkor néztünk először farkasszemet a riporterek és fotósok dübörgő csordájával. A sajtóérdeklődés fölött érzett örömünket mérsékelte az a tudat, hogy ettől kezdve magánéletünk sincs biztonságban. Nem győzök hálát adni Walt Bonney-nak, a NASA fő PR-esének. Ő mutatott be minket Leo DeOrsey-nak, egy adóügyekre szakosodott előkelő washingtoni jogásznak, aki felajánlotta ingyenes szolgálatait részünkre. Leo ezért legfeljebb csak repüléseinkből származó relikviákat kapott tőlünk, meg jó sok vidám percet. (Leo DeOrsey egyszer Cape Canaveralra látogatott, ahol diétás menünk felől kérdezősködött, amit bélműködésünk lassítása érdekében ettünk. Egy emberként azt feleltük: „Nem szarozunk, Leo.”)

DeOrsey készítette elő a Life magazinnal kötött szerződésünket. Hálásak voltunk az így befolyó pénzért, amit a személyes történeteinkért, saját magunk és családunk beszámolóiért kaptunk. Ezzel évi 12.000 dollárt kerestem ekkortájt, és a szerződést egyfajta biztosításnak tekintettem. Legalább ennyire fontos, hogy történeteinket csak egy-két újságírónak mondtuk el - olyanoknak, akikben megbízhattunk. A szerződést kritizálta a média, és nyílt nemtetszésüket fejezték ki Kennedy adminisztrációjának egyes tagjai is.

Végül John Glenn személyesen vezette elő ügyünket Kennedy elnöknek, akivel 1962. februári Mercury-küldetése után ismerkedett meg. John a maga visszafogott módján előadta, hogy mikor a világűrben vagyunk, hatalmas a sajtóérdeklődés irántunk – és családunk iránt. Így ahelyett, hogy egy rakás riporter dörömbölne az ajtónkon, szívesebben mondanánk el történeteinket egy szűk körnek. Máskülönben egyáltalán nem beszélünk magunkról.

Az igaz, hogy John űrrepülése idején Annie Glenn valóban nem fogadta Johnson alelnököt, holott egy Life-újságírót beengedett a házába (az Igazak című filmben kitaláció, hogy Johnson eközben dühösen sétált volna az utcán). A történtekre az a legjobb magyarázat, hogy Annie-t megnyugtatta Loudon Wainwrightnak, a Life újságírójának jelenléte, aki egyben a család barátja is volt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!