Űrlap

Az asztronautákat túlélő gyakorlatokra is elhurcolták, ahol magukra hagyták őket. A helyszínt nem hozták a sajtó tudomására, egy fifikás újságíró azonban mégis rájuk talált. A meglepetéstől leesett az álluk, de kíméletlenül megtorolták: az újságíró autója bánta.

"Kiképzésünk legrosszabb élményeit a túlélő tréningeknek köszönhettük. Azonkívül, hogy fárasztóak voltak, arra késztettek, hogy mi is osszuk az űrprogramért felelősök bizonytalanságát, már ami a leszállási helyet illeti. A dzsungeltréningre a panamai vadonban került sor; tutajokkal sodródtunk a Mexikói-öbölben, Florida partjainál, Renotól keletre pedig, a Nevadai sivatagban voltunk számkivetettek.

A számkivetettséget úgy értem, hogy a túlélés katonai szakértői egy távoli helyre hurcoltak, ahol megtanították az életben maradás alapjait, majd magunkra hagytak minket. Csak annyi cucc volt velünk, ami az űrhajó kapszulájában rendelkezésünkre áll majd, és olyan eszközökkel láttak el, amiknek megmenekülésünk érdekében hasznát vehettük – így például füstbombákkal és jelzőrakétákkal. És persze ott volt az ejtőernyő, ami amúgyis adott egy landolás esetén. [A Mercury Hetek, a NASA első asztronautái túlélőtréningen: a szerző, Wally Schirra jobbról a második.]

A terv az volt, hogy teljesen magunkra maradunk a túlélő-gyakorlatok során, bár a sivatagban egy váratlan betolakodó érkezett hozzánk Ralph Morse személyében, aki a Life magazin elnyűhetetlen fotósa volt. Tulajdonképpen főleg Ralph dokumentálta az asztronauták életét a Life magazin számára, és az együttműködés során minden asztronautával és családjukkal barátságba került. Ennek ellenére Morse mégiscsak egy újságíró volt. Amikor John „Shorty” Powers alezredes, az asztronauták PR-tisztje közölte vele, hogy a tréning helyszíne még a Life magazin számára sem nyilvános, Morse elhatározta, hogy megkeres minket. Sikerült is neki, méghozzá zseniális módon.

Morse jól tudta, hogy a sivatagi túlélőgyakorlatok alkalmával követendő eljárás szerint ki kell teríteni az ejtőernyőt, ami a keresőegységek számára megmutatja helyzetünket. Így Ralph egy kisgéppel felszállt Renoból, és addig-addig körözött, amíg észre nem vette az ernyőt. Ehhez önmagában nem kellett nagyon elmésnek lenni, de a történet folytatása a poén.

Ralph ugyanis kétkilós csomagokban lisztet vitt magával, ezt használta az útvonal megjelölésére. Renoba visszamenet minden egyes kereszteződésnél ledobott egy-egy csomag lisztet. Ezután már nem volt más dolga, mint kibérelni egy dzsipet, és a lisztjeleket követve szépen elautókázni a táborunkba. Az egyéni túlélő-gyakorlatok előtti este érkezett meg az alaptáborba, és valamennyien megdöbbentünk, amikor besétált, és mindössze ennyit mondott: „Halihó, fiúk.”

A szivatásért kétségkívül járt a pont Ralphnak, viszont hibázott. Annyira örült ugyanis a sikerének, hogy figyelme lankadt, ezzel pedig sebezhetővé vált a megtorlással szemben. Miközben a sátrában hamburgert és sütit majszolt, Sheparddal odamentünk a dzsipjéhez, és egy jelzőrakétát szereltünk bele. Rákötöttük a motorblokkra, majd egy vezetéket húztunk ki az indítómotor gyűrűje és a ventilátor közé. Ezután odamentünk a sátrához,és azt mondtuk: „Ralph, útban van a dzsiped. Jobban tennéd, ha arrébb állnál vele.”

Ralph még mindig örömmámorban úszott, gyanútlanul odasétált a kocsihoz, és beindította a motort. Báng! Abban a pillanatban zöld füstfelhő vette körül: próbált volna tolatva menekülni - mindhiába. Teljesen beborította a zöld por, és a dzsipet ezután Renoba kellett szállíttatni, majd roncsként el lehetett adni. Ralph sportszerűen fogadta a történteket, mi pedig természetesen nagyon jókedvűek lettünk."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Schirra csak egy gégeműtétet követően lehetett asztronauta: egy polipot kellett eltávolítani a torkából. A korábbi orvosi vizsgálatokhoz képest ez igazán semmiségnek tűnt.

"Március közepén visszatértem Patuxentbe, itt ért Charlie Donlan telefonja, aki az asztronautákat válogató bizottság nem hivatalos elnöke volt. Aziránt érdeklődött, hogy szándékomban áll-e felkeresni Bethesdában a Haditengerészet kórházát, ahol megműtenék a hangszálaimat. Mikor a dolog miértjét firtattam, elmondta, hogy van valami, ami némi aggodalomra ad okot. Kijelentette: ha túlleszek a sikeres műtéten, jó eséllyel bekerülök a Mercury Projektbe. Azok után, amin átmentem, semmiképp nem mondtam volna nemet egy aprócska műtétre. Az operáló orvos parancsnok volt, én parancsnok-helyettes. Amikor a kezei közé kaparintott – ébren voltam, de helyi érzéstelenítést kaptam, és nem tudtam beszélni – azt mondta: „Átkozottul fontos pali lehetsz. Még sosem operáltam parancsnok-helyettest. Biztos te mész majd a holdra.”

Március végén hozta meg a döntést Donlan, Stanley C. White, a Légierő egyik orvosa, és Warren North "házi asztronauta", ami a céges berepülő pilóta megfelelője volt. Nagy megelégedettségünkre Donlan-nek, White-nak és North-nak nem sikerült a tizennyolc finalista számát hatra faragni. Emiatt aztán Bob Gilruth adta le a hét nevet a NASA főhadiszállásán, ahol Keith Glennan igazgató valamennyiünk személyét jóváhagyta. Április közepén hozták nyilvánosságra döntésüket.

Mikor Charlie Donlan felhívott, szinte mellékesen megjegyezte: „Szeretnénk, ha csatlakozna hozzánk a Mercury Projektbe, feltéve, hogy érdekli a lehetőség.” Ez volt a NASA stílusa – mindig visszafogott, kínosan ügyelve a lezserségre. Bár a későbbiekben megkérdőjeleztem a válogatás gyakorlatát, akkor életem legfontosabb döntésével néztem szembe. Ez volt az utolsó esélyem azt mondani: „A pokolba is, nem fogom derékba törni haditengerész karrieremet.” De ekkorra már a rostálás során átélt élmények hatása alatt voltam – lelkesedtem, de megtapasztaltam a versenyt, és láttam, ahogy mások kiesnek mellőlem menetközben. Úgy döntöttem, hogy félreteszem fenntartásaimat, és csatlakozom."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen a Patuxent-i berepülő pilóta iskola látható; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Mi kell ahhoz, hogy asztronauta legyél? Például az, hogy mozdulatlanul végig tudd nézni, ahogy a kilőtt rakéta visszafordul, majd megindul feléd.

"Tom Amennel a China Lake-re érkező VIP-vendégeket kellett gardíroznunk, akik a Terrier rakéta [ld. a képet] indítását kívánták megtekinteni. Egyszer egy idős admirálist és egy civil górét kísérgettünk; utóbbi valószínűleg a Haditengerészetért felelős államtitkár volt. Az ilyesfajta részletekre csak homályosan emlékszem, a történtekre viszont annál élesebben.

A Terrier egyenesen felfelé tört, majd megbicsaklott, és egy véletlen folytán pont felénk fordult. Ott álltunk és néztük, miközben egyre jobban elhatalmasodott bennünk a tudat, hogy alighanem a közelben fog becsapódni, valószínűleg épp közénk. Az előkelőségek azonnal lyukakat kezdtek ásni, és bármi mögé beguggoltak, akármilyen csekély védelmet is jelentett az egy rakétával szemben. Elég hülye látvány volt. Tom Amennel pedig csak álltunk, tisztában azzal, hogy semmit nem tehetünk. Ha a rakéta tényleg becsapódna, fölösleges fedezékbe bújni, és úgy meghalni, égbe meredő üleppel. Eszembe jutott a mondás: „Hiába dugod a fejed a homokba, attól még a segged látszik.”

Amennel nem féltünk a tragédiától. Vérünkben volt ugyanis a vadászpilóták fatalizmusa. Ez a kiképzés során óhatatlanul kialakul, vagy legalábbis, ki kellene alakulnia. Ha nem így lenne, a félelem miatt nem tudnád kihozni magadból a legjobbat. Teherszállító gépek pilótáinál tapasztaltam ilyet – nem tudtak uralkodni magukon, és emiatt nem repülhettek többet.

Egy előszűrési folyamatról beszélek. Ha ezen nem esem át vadászpilótaként, majd berepülő pilótaként, valószínűleg sohasem lehettem volna asztronauta. Volt pár rázós pillanatom az űrprogramban, de felkészült voltam – az Atlas hordozórakéta veszélyesen forogni kezdett velem a Mercury-s start után, illetve a Gemini-s repülésem alkalmával tévesen azt a visszajelzést kaptam, hogy felemelkedtünk az indítóállásról, holott nem ez történt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra, a képen a JATO-palackok jól látszanak; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)

Az ötvenes évek végén rengeteg pilóta jelentkezett asztronautának, annak ellenére, hogy nem rajongtak a kapszulában való repülés ötletéért; számukra ez egy szárnyak nélküli konzervdoboz volt.

"A jelentkezők közül a leendő asztronautákat kiválogató bizottság tagjait Robert R. Gilruth a Space Task Group igazgatója, és egyben a Mercury-projekt főnöke nevezte meg [ld. a képen]. A bizottság két tapasztalt mérnökből, egy repülők teszteléséért felelős mérnökből, két orvosból, két pszichológus és két pszichiáterből állt.

A 110 jelöltet – közülük ötvennyolcan a Légierő pilótái voltak, negyvenheten a Haditengerészet repülősei, és öten a Tengerészgyalogságtól érkeztek – három csoportba osztották, és egymást követő heteken rendelték Washingtonba őket. Szerencsémre, én az első csoportba kerültem. A harmadik csoportot ugyanis soha nem hívták be. Akkora volt a lelkesedésünk, legalábbis a NASA szerint, hogy megelégedtek hetven jelentkezővel.

A jelentkezők számának korlátozása együtt járt a betöltendő álláshelyek csökkentésével – tizenkettő helyett hat asztronauták akartak felvenni. A NASA abból indult ki, hogy a kiképzés során nagyon kevesen esnek majd ki közülünk, ha egyáltalán kiesik bárki is. Ez helyes feltevés volt, de a korai lelkesedést illetően tévedett a NASA, legalábbis esetemben. Kíváncsi voltam, ezért érdeklődtem. Igazság szerint nem rajongtam a kapszulában való repülés ötletéért, ami számomra egy szárnyak nélküli konzervdoboz volt."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra; ide kattintva az Apollo 11 asztronautája, Neil Armstrong társa mesél.)