Űrlap

Amerikában is sok mindenbe volt beleszólása a politikának. Például abba, hogy a hatvanas évek elején ki menjen a világűrbe elsőként.

"A nehézfiúk közé akkor kerültem, amikor csatlakoztam az űrprogramhoz. Tisztán emlékeztem a haditengerészeti akadémián töltött első évemre, és arra, amikor rájöttem, hogy a hozzám hasonló kadétok zöme vagy a középiskolás focicsapat kapitánya, vagy a végzős osztály diákelnöke volt. Akkor azt mondtam magamnak, hogy nem lehet mindenkiből első, de egy erőteljesen versengő hivatást választva erre nem emlékeztethetjük magunkat folyton. Miközben haditengerészeti repülősként nevet szereztem magamnak, teljesen megfeledkeztem erről. Első, asztronautaként töltött évem alatt hét srác közé tartoztam, egy elit csapat tagja voltam, ahol nem létezett hierarchia. Ez egy szempillantás alatt megváltozott, amikor 1960-ban azzal szembesültünk, hogy közülünk is kiválasztották azokat, akik repülni fognak. Egyikünk kimagaslott a többi asztronauta közül.

Egy bürokratikus szervezet – a Space Task Group (STG) – egyik ügynökségének dolgoztunk, amit aztán a houstoni székhelyű Emberes Űrhajó Központ bekebelezett – és nem tartott sokáig rájönni, hogy miben különbözött a Haditengerészettől. Álmélkodva néztük, ahogy Charlie Donlant, az STG igazgatóhelyettesét Walt Williams váltotta, aki az X15 programot felügyelte. Miközben örültünk Williams kinevezésének, aki kivívta a berepülő pilóták tiszteletét, felszálló csillagát hatalmi játék eredményének tekintettük. Felfigyeltünk a kormánytisztviselő sikere mögött húzódó politikai tényezők szerepére. Elkerülhetetlen volt a kérdés. Vajon a politika szerepet játszik majd abban is, hogy ki mikor repül majd közülünk?

A válasz egyértelmű igen. John Glenn testesítette meg Amerikát – a baseball, a hotdog és az almás pite mellett. PR-szempontból ideális választás volt, ahogy ezt be is bizonyította miután elsőként állt földkörüli pályára. Itt sietek leszögezni, hogy a politika csupán egy tényező volt, és John elsősége sokkal inkább a szerencsének köszönhető, mint bármi másnak.

Őszintén szólva zavart engem, ahogy Bob Gilruth kezelte a Mercurys legénységek kiválasztását, és ahogy a vállalat terelte a témát. Egymás között lejátszották a dolgokat, olyannyira, hogy döntésükről a médiával szinte egyidőben értesültem én is. 1960 végén Glenn-nel, Grissom-mal és Sheparddal tudatták, hogy egyikük repül majd elsőként egy Mercury-Redstone szuborbitális küldetésen. Coopert, Slaytont, Carpentert és engem csak röviddel a döntés nyilvánosságra hozatala előtt tájékoztattak. A Life-magazin az aranycsapat, a három fő-főasztronauta fotójával a címlapon, és egy róluk szóló cikkel rukkolt elő: mi, négyen pedig nagyon le voltunk sújtva. [Az alábbi képen baloldalt John Glenn, jobbra fent Gus Grissom, alatta Al Shepard látható.]

A NASA mindenáron fenn akarta tartani a három teljesen egyenlő űrutazó mítoszát, de már jóval korábban világos volt számunkra, hogy Al Shepard repül az első Redstone-nal, majd Grissom következik, és csak utána Glenn. John dühös lett, amikor megtudta, hogy ő lesz Al tartaléka, de ebbe a történetbe nem szeretnék belemenni. Ma nagyon közeli barátságban vagyunk mind a heten, és nem szeretnék régi sebeket felszakítani. Nincs miért. Korábban kritizáltam Chuck Yeagert mások lenézésért, amit látszólag azért tett, hogy mások kárán jobb pozícióba kerülhessen. Nekem erre nincs szükségem.

John lehet, hogy boldogtalan volt, viszont leleményes. Rövidesen már azt vallotta, hogy igazából nincs is szükség egy harmadik szuborbitális repülésre, és rövidesen azon kaptam magam, hogy Deke-kel, Scott-tal és Gordoval karöltve John véleményét támogatjuk. Mind a négyen – mint később kiderült – a kezére játszottunk. Neki ajándékoztuk az első földkörüli repülést. Mi az első, a második, stb. repülésben gondolkoztunk. A földkörüli és a szuborbitális repülés közötti különbség nem volt számunkra annyira nyilvánvaló. Képzelheti az Olvasó meglepetésemet, amikor John lett AZ első amerikai az űrben, pont úgy, ahogy azt a kezdettől fogva eltervezték. Csak hát nem így történt. Az történt ugyanis, hogy Gilruth 1961. február 21-én behívott minket az irodájába, pont aznap, amikor a Mercury-Atlas, az MA 2 tesztje sikerült – és bejelentették a döntésüket. Al repül elsőként, majd Gus, és utána John. Valamennyien kezet fogtunk Al-lal, gratuláltunk neki, és ezzel el is volt intézve a dolog, bár nem csak én voltam az egyetlen, akinek ez a nap úgy emlékszem, mint az őket tőlünk elválasztó napra."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az első asztronauták harcolták ki, hogy ablakok kerüljenek az űrhajókra. A Mercury-űrhajóra eredetileg csak kukucskáló-nyílásokat terveztek.

"Kreativitásunkat nem mindig ilyen jótékony célok érdekében mozgósítottuk. Többször az volt a célunk, hogy egy gyanútlan áldozatot összezavarása volt a célunk. Langley Légibázison kezdtük bele abba a szivatás-sorozat, ami majd űrtörténelmi legendává válik.

Az első eset ilyen inkább ártatlan volt. Stan White a Légierő alezredese, egyben az űrprogram fő-fő orvosából is áldozat lett. White egy új versenyautóval járt, és szeretett kérkedni a kocsi teljesítményével, és ezzel kiérdemelte merényletünket. Titokban egy hétig minden áldott nap fél liter benzint töltöttünk a tankjába, így nem győzött áradozni az autó kiváló fogyasztásáról. A következő héten viszont mindennap fél litert leszívtunk a tankjából, White pedig őrjöngött. Sosem jött rá, hogy valójában mi is történt.

A leggyönyörűbb emlékem a Mercury-programról az, hogy miként képes hét férfi – valamennyien maximalisták, hatalmas egóval – csapattá kovácsolódni, és együtt dolgozni. Maximális volt bizalom a másik munkáját illetően, valahányszor egy-egy berendezés ellenőrzésére került a sor, aminek eredményéről a többieknek mindenki beszámolt.

Így kirajzottunk az egész ország területére, és mindegyikünknek más-más feladata volt. Deke Slayton és Gordo Cooper például a hordozórakétákat ellenőrizte – a Chrysler által épített katonai rakétát, a Redstone-t, illetve a Convair Atlas-rakétáját. Al Shepard, aki korábban a Haditengerészet Norfolki bázisán állomásozott, és ismerősen mozgott a Haditengerészet berkeiben, a mentőegységek megszervezésével foglalkozott, amik egy-egy küldetés végén kiemelnek majd minket a tengerből. John Glenn a fülke műszereinek elhelyezésével berendezésével foglalkozott, Gus Grissom pedig az űrhajó irányításával, Scott Carpenter dolga a kommunikáció és a navigáció volt, míg én az életfenntartó rendszerekért feleltem, beleértve a szkafandert is.

Ki merem jelenteni, hogy az űrprogram leglátványosabb eredményei csapatmunka révén jöttek létre. Egy olyan pali, mint Chuck Yeager, szakmailag alkalmatlan. Sokat vaciláltam azon, hogy leírjam-e ezt, de ő tehet róla. Folyton azzal dicsekedett, hogy mennyire nem egy csapatjátékos.

Amikor belefutottunk egy problémába, téma-specifikus értekezletet tartottunk, ezeket hívtuk „szeánszoknak”, ahogy erre Tom Wolfe is utal a könyvében, habár elég szerencsétlen példát választott – azt, hogy John Glenn ellenezte a nők hajkurászását.

Az egyik ilyen szeánsz témája az ablak volt. Az űrhajóra eredetileg kukucskáló-nyílásokat terveztek, ezek belülről nézve félhold formájúak voltak. Továbbá volt a fedélzeten egy nagylátószögű lencsével felszerelt periszkóp is, ami erősen torzította a látványt. Így lehetőségünk volt arra, hogy megfigyeljük a földet, vagy a csillagok segítségével navigáljunk. A szemgolyót azonban, ahogy mérnöki nyelven mondjuk, nem optimalizálták. Ekkorra már tudtuk, hogy a Holdra kell mennünk, majd onnan vissza, ehhez azonban űrrandevúra és a dokkolásra is szükség van. Namármost, hogyan hajtsuk végre ezeket a manővereket, ha nincs ablak az űrhajón? Végül nyertünk, és megkaptuk az ablakot, de már túl későn Shepard 1961. májusi űrugrásához: amikor csodálatos látványról beszélt, őszintén szólva nem tudom, mi a fenét láthatott."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

A Mercury Hetek voltak a NASA első asztronautái, közülük hatan dohányoztak. Csoportosan akartak leszokni: benzint kentek a hamutálra, ami a forró hamuval érintkezve azonnal fellángolt.

"Eredeti szolgálati helyünkről hivatalosan a NASA-hoz kerültünk. Megmaradt a rangfokozatunk – engem őrnagyból alezredessé léptettek elő a Mercury-program alatt – de nem hordhattuk egyenruhánkat, leszámítva a temetéseket vagy a Washingtonba tett hivatalos látogatásokat. Ez nem volt az ínyemre, mivel büszke vagyok arra, hogy a Haditengerészet tisztje lehetek.

1962 szeptemberében, egy hónappal a Mercury-s repülésem előtt Kennedy elnök Cape Canaveralra látogatott. Walt Williams, a Mercury Projekt igazgatóhelyettese felhívott, és elmondta, hogy az elnök az indítóállásnál akar üdvözölni engem. Tudtam, hogy az eseményről fotók is készülnek majd, és megpróbáltam kijárni, hogy az alkalomra felvehessem az egyenruhámat. Amikor aztán Washingtonban elutasították kérelmemet, bekeményítettem, és azt mondtam, hogy jobban tennék, ha a Légierő átkozott ezredeseit a távolban tartanák. Akárhonnan is nézzük a dolgot, én mégiscsak a Haditengerészet tisztje voltam, és nem akartam olyan civilnek látszani, aki a Légierőnek dolgozik. A Légierő biztosította a légteret a startok idején, és hatalmát érzékeltette velünk szemben is: ezért nehezteltem rájuk.

Kennedyvel való találkozómról készült fénykép ma is a dolgozószobám falán lóg. Rengeteg kéköltönyös tiszt tülekedett a lencsék elé – és valamennyien szívet melengetően homályosan látszanak a háttérben.

A Space Task Grouphoz kerültünk, a Norfolki kikötő északi bejáratához, a virginiai Hamptonban található Langley Légierő-bázisra, amit Bob Gilruth vezetett. Egy nagy irodán és Nancy Lowe titkárnő személyén osztoztunk, ezen kívül mindenkinek egy íróasztal jutott. Visszatekintve ez okos elrendezés volt, mivel erősítette a bajtársi köteléket, ami mindennek az alapja volt.

Kezdettől fogva csapatként dolgoztunk. Úgy vélem, hogy a csoportmunka kihozza a zsenialitást, különösen, ha versengő emberekből áll a csapat. Elhatároztuk például, hogy leszokunk a dohányzásról, ami mindannyiunknak kemény dió volt, leszámítva az egy szem Gordo Coopert, a csapat egyetlen nemdohányzó tagját.

Slayton és Grissom a Légierőnél szokásos gyakorlatnál maradva, szivart rágcsált, Glenn, Shepard [ld. a képen] és Carpenter szintén dohányzott. Az elhatározás számomra különösen nehéz feladat volt. Évekig próbáltam napi egy doboz alá menni, és mihelyt letettem a cigit, egyből ingerlékeny és feszült lettem. Jo már azzal fenyegetőzött, hogy kirúg a házból.

A csoportos leszokás tervéből nem lett átütő siker. A következő kilenc évben kocadohányos lettem, ami jópár embert meglepett. Olyan kis fém hamutartóink voltak, amiket benzinből vékony filmréteggel vontunk be. Ha valaki forró hamut pöccintett a hamutálba, az egész hirtelen fellángolt. Ördögien gonosz ötlet volt, de legalább vicces."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!